2015. 05. 08.

22. rész

Épp a nappaliban ülünk. Valami vígjáték megy a tévében, amit már legalább ezerszer láttam. Andy valami angol szóviccet próbál elmesélni, bár a mondat végén mindig elröhögi. Mikor végre sikerül neki, a társaságunk szintén nevetésben tör ki, pedig amúgy egyáltalán nem vicces. Ez olyan tipikus belsős cucc, amit a kívülállók sosem érthetnek meg. 
A szinte már családi idillt a telefonom csörgése töri meg. Kiszenvedem a zsebemből, majd furcsa tekintettel bámulom az ismeretlen számot. Végül felveszem, s bizonytalan hangon szólalok meg. A kórház hív. Mikor bemondják, kik is ők, egyből sejtem, hogy rossz vége lesz. Ledarálják a szöveget, miszerint annyira sajnálják a történteket, meg mindent megtettek annak érdekében, hogy ne következzen be a dolog. A végére hagyják a legfontosabb dolgot. Alex meghalt, nincs többé. Az állapota az éjszaka folyamán még többet romlott és ... 
Kifejezéstelen arccal meredek magam elé. Látom magam az előttem lévő áttetsző pohárban, mi kissé torzítja a fejem. Nagyokat nyelek. A többiek kérdezgetnek, mi van, s nem válaszolok rá. Az eddigi jókedvem üresség, illetve szomorúság keveréke váltja fel. Nem tudom ki vagyok, hol vagyok. Egy dolog biztos : Alex nincs. Az ember, aki eddig az életemet jelentette megszűnt létezni, bár a mondat elejét magamnak sem tudtam bevallani addig. Hosszú pislogásaimat könnycseppek tarkítják, majd szótlanul kinyomom a telefont. A többiek továbbra sem hagynak. Halkan motyogok nekik valami érthetetlen mondatot, s a sírás kitör belőlem. Egyaránt ég a torkom és a szemem. Sejtik, mi történt. Homályos szemmel Oliverre pillantok, kin látszik, hogy legszívesebben elbőgné magát, hasonlóan hozzám. Ő felfut a szobájába, utána a barátnője is. 
Én a szám elé kapom a tenyerem, s levegőhöz próbálok jutni. 
Nem halhat meg.- mondom magamnak.
Belegondoltam, hogyan tálaljuk a dolgot a szüleinek, akikkel ki tudja mikor találkozott utoljára személyesen. És Oliver mit érezhet? A bátyja volt. A nagy testvér, akire bármikor számíthat.
Anna közelebb húz magához, majd átkarol. Nem szól semmit, csak ölel, bár a saját arcáról is könny folydogál.
Egy héttel később visszarepülünk Magyarországra. Élete legnagyobb részét ott élte, s a legtöbb emlék is oda köti, így magától értetődő a temetés helyszíne. A szülei is ideutaznak.
Andy megkérdezte, hogy indulhatunk-e. Egy óra van, a temető pedig 20 percre helyezkedik el. Végignézek fekete ruhámon, majd egy kedvtelen igenfélével válaszolok neki. Sosem hittem volna, hogy először Alex temetésén fogok beszédet mondani. Titokban mindig reménykedtem benne, hogy közülünk én halok meg először. Nem akarom végigcsinálni többször ugyanezt a szenvedést.
Lemegyek a parkolóba a többiekkel együtt Andy kocsijához. Beülünk, s az út csendben telik el. Senkinek sincs kedve bájcsevegni, ami érthető is. 
Megérkezünk, s egyből kiszúrjuk a szüleit. Az édesanyja nem bírja abbahagyni a sírást, édesapja öleli a nőt.
10 perc van a kezdésig. A csokrokat a koporsó elé tesszük. Megigazítom a gyászszalagot, s rápillantok Alexre. Még most sem tudom elhinni, mi történt. 
Oliverhez megyek, majd egy apró összebólintás kíséretében megöleljük egymást. Átérezzük egymás helyzetét. Mindketten visszatartjuk a sírást, ameddig csak tudjuk. Ezután Anna mellé sétálok, s odasúgom neki, hogy mennyire nem akarom ezt az egészet.
Az emberek lassan megérkeznek. Rég nem látott ismerősök arcát is felfedezem, miközben lerakják a koszorúkat. Nemsokára megkezdődik a temetés.
Megjelenik a pap, s csend uralkodik a temetőben. Imádkozással kezdődik, majd elmondja a szokásos dolgokat, ami igazából nem hat meg túlságosan. Ki tudja, hány ember temetésén mondja ugyanezeket. 
Ezek után mondhatunk pár szót Alexről. A szülei kezdik. Elmondanak pár dolgot a gyerekkoráról, az első napját Magyarországon, a találkozását Annával ...
Őket követi Oliver, mint testvére. Mindig mellette állt, segített neki bármilyen helyzetben s tanácsokkal látta el. Ismét a nosztalgiázásnál kötünk ki.
Gyuri megüti a kezem, jelezve, én jövök.
A szívem a torkomban dobog, miközben a mikrofonhoz sétálok. Próbálok erős maradni. Nagyokat nyelek, mielőtt belekezdek a " történetembe " .
 -Először is köszönöm mindenkinek, hogy eljött. Nem készültem semmi papírra megírt beszéddel, elnézést kérek, ha összeszedetlen leszek.- lehunyom a szemem. -Sosem hittem volna, hogy itt fogok állni, és ... - elakad a hangom. Halványan megrázom a fejem, s tovább folytatom. -Pontosan hét nappal ezelőtt kaptam a hívást a kórházból, miszerint Alexet nem tudták megmenteni. Nem fogtam fel a hallottakat. A szívemmel együtt a lelkemet is kitépték, s csak a tátogó lyukat hagyták a mellkasom közepén. Olyan volt, mintha a nyílt sebembe sót szórtak volna. A bizonyos lyuk pedig csak tovább vérzett. Minden egyes vörös csepp után jobban fájt. Fájt, mert Alex nem csak egy barát volt. Annál jóval több. Életem egyik legfontosabb szereplője. Mindig is az lesz. És most a gyűlölettel, a hiányérzettel és az ürességgel keringőzök a vérvörös padlón. Gyűlölöm magamat, mert nem tudtam viszonozni Alexnek azt, amit ő adott az évek során. A boldogságot, a beszélgetéseket ... Ezeket a végtelenségig sorolhatnám.
Hiányérzetem van, amióta meghallottam a szavakat. És van az üresség. Talán az egyik legkegyetlenebb. Üres vagyok nélküle. Nem tudok mit kezdeni magammal, amióta megtörtént. Az előbb beszéltem a lyukról. Talán emiatt van. Ez a lyuk sosem fog beforrni. Mindig itt lesz, és emlékeztetni fog az elmúlt napokra.- a szavak egymás után törnek ki belőlem.
-Alexszel együtt egy csodálatos embert veszítettünk el. Nincsenek többé esti cigizések, röhögések a semmin, egymás felsegítése, mikor éppen padlón van, vagy éppen egymás idegelése. És most ki ment meg önmagamtól? - ajkaimon halvány mosoly jelenik meg.
-Hiányzik. Nagyon. Fura róla múltidőben beszélni. Nem tudom, mit mondhatnék még. Soha nem foglak elfelejteni, Alexander Sykes.- rápillantok a koporsóra, majd visszasétálok a többiekhez. Minden egyes lépésnél jobban sírok. Csodálom, hogy eddig vissza tudtam tartani. 
Gyomorideggel végre visszatalálok. Rögtön Annához megyek, majd átölelem, s így sírtok tovább. Alig kapok levegőt. Lábaim összerogynak, majd elsötétül minden.

1 megjegyzés:

  1. Mivan!?
    Mimimimi???
    Nemenemenemenemenem!!
    Waaat???
    Ilyenekkel nem szabad viccelni!
    Azonnal hozd vissza Alex-et!

    Bocsanat az elobbi kirohanasomert, de ez nagyon nem igazsagos! >< Ezek utan mit hozol ki a blogbol? Ajjhhjj!! ><" Legyszi folytasd, vagy irj valamit, mert megorulok!

    VálaszTörlés