2015. 06. 22.

34. rész

A hálózsák alatt is kegyetlenül törte a föld a hátamat. Próbáltam kényelembe helyezni magam, de nem sikerült, így csak forgolódtam tovább. Néhány hasonló mozdulattal meglöktem Alexet, mire ő morcos, még inkább fáradt hanggal megszólalt.
- Aludj már. - fordult ő is egyet.
- Próbálok. - támaszkodtam meg a karomon, majd földre vágtam magam. Fogalmam sem volt, mennyi idő van, de talán hajnali órákat érinthettünk, mivel a mi párbeszédünkön kívül nemigen volt más hangzavar és a fények is narancssárgásabbnak tűntek belül. A rövid beszélgetésünknek is hamar vége szakadt, mert Alex ismét bealudt, én pedig tovább kerestem a tökéletes helyet.
- Angel, kérlek. - szólalt meg, én pedig értetlenül kaptam fel a fejem az említett névre. Körbenéztem, vajon tényleg nekem címezte-e a mondatot, de rajtam kívül más nem volt a közelben, úgyhogy kizárásos alapon nekem.
- Még mindig Alexa vagyok, de ha gondolod ... - szisszentem fel hirtelen. Pár másodperc elgondolkodó csendnek lettem fültanúja, végül Alex még távolabb húzódott tőlem. Az arcunk így ellentétes irányban volt, csak a hátunk találkozhatott. Úgy éreztem, lassan tényleg teljesen eltávolodunk egymástól. Tisztában voltam vele, hogy én csesztem el az egészet a Kellines dologgal, de a bocsánatkérés után úgy tűnt, minden rendben lehet. Ezek szerint mégsem.
Itt volt az ideje, hogy én is elkezdjek többet beszélni az emberekkel, így legalább nem nézhettem ki olyan szerencsétlennek, aki teljesen egyedül van.
Lassan végül mindenki felébredt és már kevésbé uralkodott a csend. Kintről hallottam Anna gugyogását, valószínűleg szokásához híven a mókushoz beszélt. Elképesztő, milyen kapcsolatot tud felépíteni a lány egy ilyen állattal.
- Szia - léptem Annához, mikor már elkészültem, ő pedig abbahagyta az állat zaklatását.
- Hali - köszönt ő is - mi a baj?
- Miért, baj van? - kérdeztem vissza.
- Látom rajtad. - magyarázta meg egyszerűen. Magamban elgondolkodtam rajta, hogy tényleg ilyen rosszul nézhetek-e ki, vagy csak igaza volt. Egy sóhajtás kíséretében elkezdtem mesélni a dolgokat.
- Rossz nézni, hogy Alex ennyire jól érzi magát Angellel. De nem az a bajom, hogy boldog, hanem az, hogy vele boldog. - emeltem ki a "vele" szót.
- Neki Angel is csak olyan futókaland lesz, mint Ashley. - mondta, miközben rájuk pillantott.
Felhozta azt az ötletet, hogy menjünk el sétálni. Ebbe azonnal bele is egyeztem és már indultunk is.
Egy erdős részen mentünk keresztül, közben pedig átbeszéltünk mindent. Jó volt valakivel tisztázni a dolgokat a kilátás mellett is. Nem sokkal később Anna szótlanul torpant meg mellettem. Már egy jó ideje mentünk, nekem pedig sejtésem sem volt róla, mi baja lehet.
- Mi az? - álltam meg mellette.
- Nem tudom hol vagyunk.
Hatásszünet következett. Reménykedtem benne, hogy nem komolyan mondta ezt és pontosan tudja, merre kell mennünk. Ezt hamar összetörte egy újabb megszólalásával.
- Komolyan mondtam. Nem ismerős.
Az eltévedésekben már tapasztalt voltam a korábbi események miatt, most mégsem tudtam mihez kezdeni térerő nélkül. Biztonság kedvéért leellenőriztem még egyszer, de semmi. Egy apró megijedés után próbáltuk a dolgot viccként felfogni és inkább röhögtünk rajta egy sort. Ki kellett ábrándulnunk, ez sem segített rajtunk semmit. Magamban minden lehetőséget végigpörgettem, egészed addig az ötletig, hogy beleúszunk a folyóba, hátha visszavisz az eredeti helyünkhöz.
- Ki tud róla, hogy elmentünk? - kérdeztem rá.
- Szóltam Andynek. - mondta. Ezek szerint csak rá várhattunk, mint megmentő.
Lemondtam a további életemről, kissé túlreagáltam talán a helyzetet. Annával nem sokra mentem volna, hacsak nem hozza a mókusbarátait, akik visszaterelnek minket a helyes útra, de nem jöttek. Alexnek nyilván fel sem tűnt a távollétünk, tuti tök jól elvolt Angellel. Oliéknak eszükbe sem jutott volna eljönni értünk. Gyuri pedig jobban el volt foglalva az állatok szidásával, a barátnőjének meg nem is hiányoznánk. Deamon azt sem tudta kik vagyunk, csak jött Vickel, aki fogalmam sincs mit csinálhatott. Andy maradt az egyetlen reményünk.
Nem lett volna értelme tovább mennünk, ezért a földre ülve vártunk a csodára, azaz Andyre.
- Na jó, ez unalmas. Megyek fürdeni. - állt fel, kiszedett minden kacatot a zsebéből, majd a folyóhoz indult.
- Komolyan gondoltad? - szóltam utána. Válasz helyett csak azt láthattam, ahogy ruhával együtt lépdelt be a folyóba, majd egy mélyebb résznél nemes egyszerűséggel ismét leült. Csak fogtam a fejem ezen, ő pedig látszólag nagyon élvezte a helyzetet.
Kínkeserves fél óra múlva ismerős hangokra lettünk figyelmesek. Hátulról jött, mi pedig rögtön odakaptuk a fejünket. A gazok között Andyt pillantottuk meg, s a cuccainkat megfogva rohantuk hozzá boldogan, Anna pedig átázva. A barátja nyakába ugrott, így ő is vizes lett, de talán ez érdekelte őket a legkevésbé.
- Nem hiszlek el titeket. - jegyezte meg azonnal. Senki sem akart többet nyilatkozni a történésekről, örültünk, hogy őt sem érdekelte részletesebben.
Visszafelé körülbelül háromnegyed órát sétálhattunk. Ez fel sem tűnt induláskor. Végre megpillantottam az embereket, s belül öröm fogott el. A szemeim előtt csak a sátrunk lebegett, ahol végre normálisan le tudtam volna feküdni. Semmi mással nem törődtem, csak pihenni akartam, mert az eltévedés igenis fárasztó dolog.
Gyors mozdulattal rántottam le a cipzárt, belül pedig a szőkeséget találtam, aki egy félreérthetetlen pózban feküdt Alexen. Felhúzott szemöldökkel mértem végig a helyzetet, s vissza is zártam a bejáratot. Nem volt szükség a részükről magyarázatra, de talán nem is akartak adni. Végleg lemondtam az eddigi ideiglenes lakhelyünkről, s a következő állomás Annáék sátra volt. Az előzőből tanulva oda beszóltam, mielőtt beléptem, de a válasszal egyáltalán nem törődtem. A párt találtam bent, majd melléjük ültem és behúztam a cipzárt.
Indulatosan meséltem el nekik a jelenetet, ők pedig csendben hallgatták. Kiadtam magamból mindent és a végére már nyugodtabban lélegeztem fel.
- Biztos akarsz még abban a sátorban aludni? - kérdezte tőlem Anna, mire hevesen megráztam a fejem.
- Aludj itt, ha gondolod. - hozta fel Andy, és én megköszöntem nekik a lehetőséget, ezzel együtt el is fogadtam.
- Ha abbahagyták cuccolj át. - jegyezte meg a lány.
- Köszönöm. Tényleg - nyomtam meg az ny betűt - amúgy hogy sikerült megtalálni minket? - kérdeztem rá, mert erről még nem beszélt és lehetetlennek tartottam, hogy véletlenül pont arra indult el, amerre mi mentünk.
- Próbáltam Anna fejével gondolkozni, szóval elkezdtem beszélni a mókusokhoz és azonnal meglett az út - mosolyodott el, ami engem is vigyorgásra késztetett. Ahogy láttam, nem csak én reagáltam így rá, Anna is ugyanezt tette.
Ezek után kipillantottam a sátorból valamiféle mozgást keresve az előző helynél. Semmit nem láttam, így megkockáztattam azt, hogy odamenjek a cuccaimért. Ez a dolog bejött, mert Angel már a saját sátrában volt, legalábbis onnan hallottam a hangját.
- Bejöhetek? - kérdeztem rá Alexnél, mire kaptam egy " gyere " választ. A fekete cipzár hangja törte meg a két rövid mondat utáni csendet, s már bent is voltam és a cuccaimat pakoltam.
- Mit csinálsz? - érdeklődött a táskámra mutatva, amibe sorban kerültek a kacatjaim.
- Minek látszik? - kérdeztem vissza, majd egy pillanatra a szemébe néztem, de rögtön odafordultam a maradék ruhámhoz.
- Jó, de miért pakolsz?
- Átmegyek Andyékhez - vállamra dobtam a táskát, s indulni készültem, mire visszaszólt.
- Miért? - kérdezte értetlenül.
- Most nem mindegy? Úgysem hiányoznék, van már társaságod, akivel látszólag tök jól elvagy - hagytam a dolgot ennyiben, s már ki is léptem a kis bejáraton.
A cuccaimat átpakoltam Annáék háromszemélyes sátrába, így a nap további részét már ott töltöttem.




2 megjegyzés:

  1. Pff...Alexet tenyleg lelovom.
    Minel hamarabb folytassatok ^^
    <3 :-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. amint tudjuk hozzuk az újat^^
      köszönjük^^

      Törlés