2015. 07. 09.

36. rész

A kocsi lassan gurult ki a füves területről, majd végül az úton kötött ki, ahol végre gondtalanul indulhattunk. Mögöttünk Oli, Gyuri és a barátnőik, mi pedig elől a többiek társaságában mentünk. Andy volt a sofőr, mivel még mindig nem jegyeztük meg a haza vezető utat. Ő csendben vezetett, mi pedig ugyanígy ültünk az üléseken. Anna szenvedő nyögése törte meg ezt, amit a némaság váltott ki belőle.
- Énekelsz? - bökte oldalba a barátját, aki le sem vette a szemét az útról, s a szemben jövőkről.
Lassan bólintott egyet, majd a már ismert Goodbye Agony című dalt énekelte a nemrég elkészült albumukról. Anna háttérénekesként debütált Andy mögött, s ketten adták elő ezt.
Még mindig hihetetlennek tűnt ez az egész " beszélünk Andy Biersackkel, majd kimegyünk hozzá Los Angeles-be csak úgy " dolog, de ezeket a random privát koncerteket sosem lehetett megszokni. Az élmény, ahogy Andy búgja melletted a szöveget egyszerűen ... elmondhatatlan.
Lassan befejezték ezt a dalt, majd Andy benyomta a Wretched and Divine albumot, azon belül is a Nobody's Hero-t. Ezt viszont már mindenki egyszerre üvöltötte, nem számított, hogy senki sem rendelkezett jó hanggal, kivétel persze Andy.
A hangulat kedvéért az ablakokat lehúzva dalolásztunk, reméltük, hogy Oliéknak is jut egy kicsi az előadásunkból.
Ennek az egésznek röhögés lett a vége, ami talán jobb is, legalábbis a mögöttünk lévő autónak, már ha hallottak egyáltalán valamit.
Andy a visszapillantó tükörből megállapította, hogy elhagytunk valamit, azaz valakit az úton. Azt hitte, csak megelőzték őket, ezért nem látja, így nem is nagyon foglalkozott velük. Az autók sorban jöttek mögöttünk, de még mindig semmi. Anna hívta fel először Olit, hogy hol vannak.
- Mögöttetek - felelte teljes higgadtsággal Oliver.
- Mögöttünk valami piros autó jön - világosította fel őket Anna. Káromkodás szűrődött ki a telefonból, majd Gyuri ideges " utcán fogunk aludni " kiabálása.
Az autóban meg sem lepődtünk ezen. A társaságunknak nincs kifejezetten jó tájékozódási képessége, viszont néhányan tudunk követni egy kocsit. De úgy néz ki, csak néhányan.
- Állj félre, én kihangosítalak és elmondhatod, hogy mit látsz - utasította a lány, mire megértően hümmögött egyet.
- Megvagyok. Szóval, távolabb van egy város ... - kezdte sorolni, mire Andy közbeszólt.
- Mi lenne, ha esetleg elmennél a városig és megmondanád, hogy hívják? - tette fel a kérdést. Hallottuk  a kocsi ajtócsapódását, ezt elkönyveltük annak, hogy Oli beszállt a kocsiba. A motor hangja is ismert volt már, tehát elindultak.
- Itt van Santa Monica, mellette meg ki van írva, hogy Marina Del Rey - mondta körülbelül 10 perccel később. Anna erre vihogni kezdett, majd elkezdte a Summertime Sadness című dal refrénjét énekelni.
Andy hosszan elkezdte magyarázni az utat. Oli néha kérdezett vissza, s már a hátunk mögött is voltak. Gyorsan gratuláltunk az esethez, Anna pedig tovább énekelte neki telefonba a dalt.
Lassan besötétedett, s egyre fáradtabbak lettünk a kocsiban. Már az éneklések sem használtak, csak csend uralkodott.
Az egyre sötétebb égen feltűnt pár csillag, de ezeket már csak a ház előtt csodálhattuk meg, mikor kiszálltunk.

- Alex szemszöge -

Becipeltük a csomagokat a házba, majd fáradtan dőltem le a kanapén. Végre valami puha dolog alatt pihenhettem, nem csak a göröngyös földön.
A cuccaimmal nem is igazán törődtem, csak ledobtam magam mellé a földre. Szemeimet lehunyva tartottam pár percig. Ezt a telefonom csörgése szakította félbe. Meglepett fejjel pillantottam a kijelzőre, ami anyu nevét írta. Felültem, s felvettem, ami a zaj abbamaradását eredményezte.
- Szia - köszöntöttem először, s a tarkómat fogva ültem tovább, majd a térdemre támaszkodva vártam a hangját. Nagyon régóta nem beszéltem a szüleimmel, ez pedig most sem változott volna, de most valamiért megszakadt ez a lánc.
- Szia Alex - hallottam a jól ismert hangot.
- Hogy vagy? - érdeklődtem, mert jobb témát nem tudtam
- Voltam már jobban is, de most nem ezért hívtalak - mondta el gyorsan.
- Mi történt?
- Nem tudom hogy mondjam el, de ... az apád meghalt. - lassított a tempón, mire a hír hallatán felpattantam az eddigi helyemről, s fel-alá kezdtem járkálni.
Az apámmal mindig is más volt a kapcsolatunk. Vele sem beszéltem már rengeteg ideje, viszont kisebb koromban leginkább vele voltam. A tenyerem izzadni kezdett, mégis végigfutott a hideg minden egyes porcikámon.
- Mi? - kérdeztem rá végül, s a fejemben már a repülőjegyeket foglaltam Angliába.
- Az a lényeg, hogy ne szólj Olivernek.
- Miért? - ráncolni kezdtem a homlokomat.
- Figyelj, ez fura lesz, de ... Nem ugyanaz az apátok - mondta ki egyszerűen, a helyzet előttem pedig még sötétebb lett. Nem értettem, hogyhogy nem ugyanaz az apánk. Együtt nőttünk fel, egy házban, két szülővel.
- Alex, mielőtt bármit mondanál, megmagyarázom - törte meg az ezután következő csendet, amiben én próbáltam rájönni a helyzetre - Együtt voltam egy férfival, akitől teherbe estem veled. Elmondtam neki ezt, ő pedig elhagyott. Nem sokkal később találkoztam Oliver apjával, akiről eddig azt hitted, hogy az édesapád. Így ő nevelt fel titeket, de ti csak féltestvérek vagytok. Most viszont meghalt a valódi apád autóbalesetben.
Nem tudtam megszólalni. Teljesen lesokkolt az előző történet.
- Alex - ismételte meg a nevem, várva a reakcióra.
- Mi? - nyögtem ki végül - Várj. Mi a vezetéknevem?
- Turner - ejtette ki könnyedén.
Magamban ízlelgettem ezt a nevet.  Alexander Turner ... Rettentő fura volt a Sykes után, de egyáltalán nem akartam felvenni ezt a nevet. Olihoz az anyánkon kívül így is  alig köt valami, legalább ez maradjon meg.
A megdöbbenésemet a visszafojtott röhögésem szakította félbe. Mikor végre sikerült abbahagynom ugyanolyan komolyan szóltam hozzá ismét.
- Nem akartátok elmondani?
- Elakartuk mondani, de ... - kezdte kimagyarázni magát.
- Valahogy nem sikerült - fejeztem be helyette is a mondatot.
- Mindegy. Eljössz a temetésére? - kérdezett rá.
- Nem ismertem. Különben is, semmi kedvem hazamenni ezért Los Angeles-ből - vontam vállat.
- Ahogy gondolod. Én csak ennyit akartam. - fejezte be - És veled mi történt? Rég beszéltünk - váltott ezután témát.
- Nincs barátnőm.
- Mi? Miért? - kérdezett rá és ezzel a mondattal úgy csinált, mintha tényleg érdekelné az életem.
- Hosszú és komplikált - maradtam ennyiben. Nem sok kedvem volt elmesélni neki az egész történetet.
- Nem akartad elmondani?
- Nem hívtál - jegyeztem meg.
- Te is hívhattál volna.
- Mindegy. Mennem kéne, várnak a többiek - néztem hátra és kerestem valakit a szememmel. Senki sem volt a közelben, viszont a konyha felől zaj szűrődött ki. Próbáltam halkan lerendezni a dolgokat, végül pedig elköszöntünk egymástól.


- Oliver, képzeld el, féltestvérek vagyunk - közöltem vele a nappaliban, miközben zsebre tettem a mobilomat, s leültem mellé a kanapéra.
- Mi?! - ráncolta össze a homlokát, s előrehajolt, hogy jobban lássa az arcomat. A többiek szintén érdekes fejet vágtak, mikor meghallották a mondatomat. Hosszan magyarázni kezdtem nekik a történetet, végül pedig a nevemnél kötöttünk ki.
- Akkor mi a vezetékneved?
- Turner - mondtam, Gyuri pedig meglepett  " úúú " -zásba kezdett. Ezt követte a röhögése, amit velem ellentétben nem tudott visszafogni.
- Mindig is tudtam, hogy te nem Olira, hanem Alex Turnerre hasonlítasz - karolta át a nyakamat Gyuri - Most végre mutatkozhatok veled - nevetett tovább, ezen pedig én is elmosolyodtam.
Átvonultuk a konyhába vacsorázni. Zsófi próbált összehozni valami ehető dolgot, de igazából valami száraz, túlsózott, ételnek alig nevezhető dolgot kaptunk, mi mégis lenyomtuk a torkunkon akkor is, ha utána legszívesebben kihánytuk volna.

- Holnap nincs kedvetek szétnézni a városban? - tette fel a kérdést Andy a nappaliban, mikor mindenki ott volt. A nappali egy központi hely szerepét töltötte be, mivel minden út oda vezetett, így átutazóban is muszáj volt keresztülmenni rajta.
- Előre szólok, buszozni meg sétálni fogunk, úgyhogy Gyuri, próbálj meg nem elveszni - szakította félbe a gondolatmenetemet Andy, miközben az említett személyre nézett.
- Mehetünk - mondtuk egyszerre, Gyuri pedig egy fáradt sóhajt is elengedett mellé.
- Mindenki szerezzen magának egy Black Veil Brides-os pólót a biztonság kedvéért, de ha nincs, akkor adok szívesen - mosolygott tovább Andy.
Értettem a " menjünk egyforma ruhában, nehogy elvesszünk " ötletét, így később előkerestem a többi cuccom alól az említett pólómat. A keresés után a ruháim szanaszét hevertek a földön, amivel akkor a legkevésbé sem törődtem. Úgyis egyedül laktam a szobát, látogatót pedig nem is nagyon vártam.
Az egyik sarokban álló asztal tetejére dobta, a fekete pólót, majd hamar lefeküdtem kipihenni az elmúlt három nap fáradalmait.

-Alexa szemszöge-

A szekrényből egyszerűen emeltem ki az első pólót, ami az Andy által elvárt darab volt. Visszatettem a helyére, csak meg akartam győződni róla, hogy egyáltalán megvan még.
Miután elrendeztem a többi dolgomat lefeküdtem aludni, s reggel nyűgösen keltem fel az este beállított ébresztőm üvöltésére.
Megmosakodtam, felöltöztem, s már a többiekkel együtt vártam Annáékra, akik a legkésőbb készültek el.
S végre valahára mindenki meglett, ugyanolyan egyen pólóban, így el tudtunk indulni a legközelebbi buszmegállóhoz, ami a háztól 15 percre esett.
Nevetve töltöttük el a rövid utat, majd leültünk a sárga buszmegállóba és vártuk a buszt.
Egy tőlünk jóval fiatalabb lány sétált Andy közelébe. A szokásos dolgokat kérte, aláírás, kép és még beszéltek egy-két szót, majd a lány elment, Andy pedig visszaült.
A busz hamarosan megérkezett, mi pedig megvettük a jegyeket. Andy lassan már elkényeztetett minket, úgyhogy ezt mi fizettük, mondjuk nem hiszem, hogy ez olyan sokat számított neki.
A szabad üléseket elfoglaltuk, majd néhány idősebb ember elkezdett csúnyán nézni ránk. Végignéztem a társaságon, de igazából semmi kivetnivalót nem találtam magunkon, néhány ember mégis lesátánistázott minket. Nem tudom, ezt miből szűrték le, talán a teljesen fekete ruháinkból, vagy a zenekarból, ami a pólónkon szerepel, de így is fura fejjel néztünk magunk elé a kijelentés után.
Fél óra egy helyben ülés után leszállhattunk, mert megérkeztünk az első helyre, ahova Andy akart vinni minket.
A Hollywood Boulevardon találtuk magunkat. Egymás mellett helyezkedtek el a különböző szuvenírboltok, s a magasra nőtt fák, mi mégis a csillagok felé tartottunk.
A rózsaszín, nevekkel s emblémákkal ellátott csillagok az épületek előtt álltak, ezeket kezdtük el tanulmányozni. Mellettük sétáltunk, a neveket olvastuk és turisták módjára fotóztuk sorban ezeket.
Gyuri felpörögve hajolt le Robin Williams csillagához, miközben ránk szólt, hogy azonnal fényképezzük le az egyik kedvenc színészével. Eleget tettünk kérésének, így jó pár kép készült róluk. Az embereket meg sem lepte a látvány, gondolom már rengeteg hasonló reakciót láthattak, mikor valaki megpillantotta valamelyik szívéhez közel álló híresség csillagát.
Végeztünk itt és azt hittük, hogy ennyi volt a kirándulás, de kiderült, Andynek még komoly tervei vannak a napra. Ezt csak akkor árulta el, mikor már legalább egy órája sétáltunk folyamatosan az irányításával. Közben mindenki kifáradt, csak ő bírta, pedig ez még semmi volt az ezután következő menethez képest.
Az egy órát megdupláztuk, így több, mint két óra alatt értünk az ezt követő állomáshoz, ami a Hollywood felirat volt. A fehér betűk óriásként emelkedtek felettünk, miközben a combomon támaszkodva próbáltam levegőhöz jutni. Már egy kis séta is kifárasztott mindenkit, kivéve Andyt, aki elképesztő módon bírta ezt, vagy csak mi vagyunk ennyire gyengék.
Miután megpihentünk egy kicsit a földön Andy felállt, s a felirat melletti út felé tartott, ami a betűk mögé vezetett. A látvány egy fájdalmas nyögést eredményezett mindenki szájából, majd a cuccainkat felkapva siettünk a fiú után, aki jóval előttünk ment. Végre utolértük őt, Anna pedig kihasználta az alkalmat, s felkönyörögte magát a barátja hátára. Az út nagy részében cipelte őt, mi pedig szomorú fejjel, az elménk használatával próbáltuk odateleportálni magunkat a fiúra.
Másfél óra kínkeserves, fájdalmas sétálás után a felirat mögé értünk. Elszállt minden hasonló érzésünk és elégedetten vágtuk le magunkat ismét a földre. Mozdulni sem bírtam, de igazából nem is nagyon akartam. Ezelőtt semmi felkészítést nem kaptunk, így szomjan, az éhhalál szélén álva fetrengtem a földön és próbáltam magam kipihenni. A fáradalmakat kárpótolta a gyönyörű kilátás. Beláttuk a várost, s a házakat, meg persze a csodálatos tájat, ami körülvett minket. A korláthoz sétáltam, majd rátámaszkodtam, s onnan bámultam a felhőkkel tarkított eget, s a környéket.
Andy kapott pár szidást ezek után, de semmibe vette ezeket és ő is elégedetten mosolygott maga elé, miközben az ölében a barátnője ült, s fűvel dobálta óvatosan.
- Remélem tudjátok, hogy még le is kell mennünk - szólalt meg Andy, mire Anna egy nagyobb adag füvet dobott az arcába. Legszívesebben mindenki ezt tette volna, mikor kimondta.
- Most komolyan a semmiért jöttünk fel? - kérdezte gyötrelmes fejjel Oli.
- Teljesen megérte. Egész nap a házban ültök. Felháborító, komolyan - mondta Andy, majd felállt. Jóval keservesebben tettük mi is ezt, ő pedig ismét a barátnőjét kezdte vinni, de most a karjai segítségével.
Lehet, hogy kicsit több idő alatt értünk le, mint felfelé menet, de lent voltunk, a büszkeségünk pedig most sem csökkent.
Végre egy buszmegállóban ülhettünk le, mert Gyuri megfenyegette Andyt, hogy ha még egyszer ennyit kell menni, akkor visszamegy a betűkhöz és leugrik róluk.
Miközben a buszt vártuk egyesek kibelezték, hogy mennyire utálják ezt a napot és soha többet ilyen "túrát" . Andy csak nevetett ezen, pedig úgy tűnt, tényleg komolyan gondolják.
Rövid várakozás után megérkezett a jármű és tovább mentünk. Az ablakból kinézve láttam, ahogy a táj elsuhan mellettünk pont úgy, mint az autók.
- Mondd, hogy nem fog fájni a következő dolog - hallottam meg a mögöttünk ülő Gyuri hangját, aki hátrafordult Andyhez.
- Jó lesz, hidd el - nyugtatta meg. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy higyjek-e neki, de reméltem, hogy igazat mond.
A buszról leszállva sétálnunk kellett pár percet, mire odaértünk egy épülethez. A szürke vakolat néhány helyen leesett, az ablak üvege betörve, ez pedig belülről bedeszkázva állt. Egy fekete ajtó előtt álltunk, ami szintén kopottas volt. Az épület falán lógott egy sötét tábla, amin a Black Raven Horror House felirat állt.
Gyuri kezdett legelőször hátrálni, miután elolvasta a szöveget.
- Nem gondoltad komolyan. Ugye nem? - kérdezte, mikor már majdnem az úton állt. Andy húzta vissza a karjánál fogva, majd szó nélkül kinyitotta az ajtót, s belökte rajta. Követtük őket, a pulzusom mégis felugrott, mikor szétnéztem bent. Sötét volt, csak néhány gyertya égett, amik bevilágították azt a kis helyet. Az információs pult távolabb volt, így Andyvel arra mentünk. A belépőket kifizette, majd vártuk, hogy az előző csoport végezzen ezzel. Rajtunk kívül volt néhány ember, akik még hozzánk tartoztak, így együtt kellett végigvonulnunk.
A csoport végzett, így mi következtünk. Egy ismeretlen embert választottak, aki legelöl ment. A kezébe nyomtak egy elemlámpát, majd indulhattunk is.
Egy függönnyel elkerített bejáraton mentünk be. Csak az az egy lámpa égett amit korábban adtak. Enyhe félelemmel küszködtem a sötét miatt, de leginkább az érdekelt, hogy mi is lesz itt. Senki sem mondott erről az egészről semmit, így nem tudtam, mire is kéne számítani.
Lánccsörgés szakította félbe a csendes, mire mindenki kissé összerezdült.
- Meghalok. Meg fogok halni - kezdett el pánikolni már az elején Gyuri.
Érezni kezdtem valami a fejem tetején. A hangokból ítélve nem egyedül voltam így vele, mert páran elkezdtek sikítozni, köztük Anna, Gyuri és én is. Amit leemeltem a fejemről egy pók volt, de nagyon reménykedtem benne, hogy csak mű. Ezt mondogattam magamnak halkan, miközben tovább mentünk.
- Nyugodjatok már le! Ez csak egy ki ... - kezdte magyarázni Andy, mikor egy fekete köpenyes ember jött hozzánk. Arca teljesen eltakarva a csuklyájával, kezében egy szalag, amivel befogta a fiú száját, s elhúzta oldalra. Sikolyok tömkelege töltötte be a teret, de volt aki csak röhögött ezen.
- Ő az első áldozat - szólalt meg egy mély, rekedt hang, mire Anna az előtte álló Gyuri nyakába ugrott.
- Jézusom! - kiáltott fel a fiú, miközben a mozdulat hatására csak jobban megijedt, s próbált előre futni, de nekiesett valakinek.
A következő szoba jött. Ismét lánccsörgés, s a következő pillanatban megláttuk Andyt, akinek arca (remélhetőleg) művérrel volt bekenve. Fejéről sütött, hogy amíg nem volt velünk végigröhögte az időt, de próbál komoly maradni egész végig.
Gyuri üvöltözése megkezdődött. A földre pillantva láthattuk, ahogy egy kéz fogja a lábát, ő pedig kapálózással próbál szabadulni a szorításától. Elengedték a fiú végtagját, ő pedig megint rohanni kezdett.
- Nyugodj le - szólt hozzá Anna.
- Nyugodjak le? Igazán? Nem a te lábadat fogdosta valami ismeretlen láncos ember, aki az előbb elvitte Andyt és most véresen tért vissza! - kiabált neki Gyuri, aki lehet kissé túlreagálta a helyzetet, de akkor szimplán átlagos reakciónak tűnt.
Az utolsó, azaz a harmadik szoba jött. Ott váratlanul kiégett a saját elemlámpánk. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg véletlen volt, vagy be volt tervezve, mégis eluralkodott a pánik mindenkin. Teljes sötétség, s mikor végre a szemeim hozzászoktak ehhez megpillantottam a beöltözött embereket, akik különböző dolgokat tartottak a kezükben. Volt baltás, késes, de még ollós ember is. A sor megállt, nem mertünk tovább menni. Remegő kezekkel néztem végig a felhozatalon, s vártam azt a bátor embert, aki előremegy. Meg is lett végül Oli személyében, aki rezzenéstelen arccal rohant végig a folyosón, s a kijárathoz tartott. Remek példa volt nekünk is, ugyanígy tettünk, csak kevésbé merészen.
Vakmerő bátorsággal rohantunk, ahogy csak tudtunk. Annát idő közben elkapta egy baltás ember, valamit súgott a fülébe, majd megdöbbent fejjel ugyanúgy futott, ahogy csak bírt. Úgy tűnt, hogy a kijárat egyre távolabb van, de nem érdekelt, csak túl akartam lenni ezen. A kilincset foghattam a kezeim között, ezt fáradtan lenyomtam, s a többiek örömére becsaptam magam mögött az ajtót. Gyors levegővételekkel ültem le a földre, s próbáltam megnyugodni a helyzeti sokk után. Sorban szabadultak a többiek is, akik hasonló módon nyugtatgatták magukat.
- Hogy tetszett? - lépett mellém véres, de mosolygó fejjel Andy.
- Nagyon jó volt. Nagyon - ismételtem az utolsó szót még egy időn keresztül, de Andy megunt, így tovább ment érdeklődni a többiekhez.
Andy lemosta a fejéről a festéket, így tisztán állt tovább. Az indulást már csak Gyuri hátráltatta, aki elkérte a vendégkönyvet, mert feltétlenül írni akart bele valamit.

Kedves vezetőség!
Soha többet még egyszer ilyet. Ne csodálkozzanak azon, ha feljelentem magukat, mert szinte szívroham közeli állapotba kerültem a szerencsétlen szobák között.
Külön köszönet annak az embernek, aki a lábam fogdosásánál élte ki perverz hajlamait!
Németh György, Magyarország

És végre valahára hazaindultunk. Haza, Andy békés, nyugodt otthonába, ahol semmi lánc, vagy hasonlók. El sem hittük, hogy eljutottunk idáig csak akkor, mikor leszálltunk a buszról az első, a ház közelében lévő megállónál.
Majd' leszakadt a lábunk ennyi séta után, az utolsó lépéseket a küszöbnél szinte csúszva tettük meg, de megérte, mert tudtuk, hogy ebben a házban senki és semmi sem bánthat minket.
A földön feküdt el mindenki, mert túl nagy munka lett volna felvonszolni magunkat a lépcsőkön. Néhányan a konyhát, de a legtöbben a nappalit használták fel a pihenésre. A csendet Andy telefonja szakította félbe, mikor megszólalt.
Zsebéből kihúzta a mobilt, majd a füléhez emelte, s elkezdett beszélni.
- Hali Ash - köszönt először. Pár másodperc csend, mikor a vonal túlsó végén lévő személy ledarálta a szövegét.
- Jó hogy szólsz, el is felejtettem. Persze, ott leszek. Akkor holnap találkozunk, szia! - tette le Andy a telefont, majd felénk fordult - Nincs kedvetek eljönni holnap a próbára?
Egyértelműen igen volt a válasz mindenki részéről.



2 megjegyzés: