2015. 08. 14.

41. rész

A házba beérve megpillantottam a szétszóródott papírokat, amikre valószínűleg az esküvővel kapcsolatos dolgok voltak felírva. Másfél év alatt szinte semmi sem változott ott, csak rendetlenebb lett. Bár ahová betesszük a lábunkat, ott már teljesen mindegy hogy néz ki a hely.
Alexszel megint egy szobába kerültünk, így egy gyors veszekedés közben, ami abból állt, hogy nincs elég hely a cuccainak, megkérdeztem hogy van. A szokásos válasz, mint mindig. "Jól, semmi baj sincs" és ilyesmik. Lassan elegem lett belőlük.
Becsuktam az ajtót, összeszedtem a gondolataimat, majd elmondtam Alexnek mit gondolok.
- Annának nemsokára itt az esküvője azzal a férfivel, akit mindennél jobban szeret. Megértem, hogy te is ezt érzed iránta, de bele kell törődnöd, semmi sem lesz kettőtök között. Nem akarom, hogy a helyzet ennél is lejjebb legyen, de rossz rád nézni. Keresd meg te is azt a nőt, akivel boldog lehetsz, mert ott akarok lenni az esküvődön.
Az már más dolog volt, hogy én akartam Alex mellett állni, mikor kimondja az igent és az én ujjamra húzza rá a gyűrűt.
- Lehetne, hogy ez a pár mondat kimaradjon az életemből? - kérdezte meg ezek után. Nem lepett meg a válasza, szinte ugyanezt vártam tőle.
- Igen. Persze - mondtam, s egyedül hagytam a szobában. Nem tudtam eldönteni, hogy ilyenkor társaságra van szüksége, vagy elvan a maga világában, ahol persze tovább utál mindent.
A lépcsőn lesietve belebotlottam Annába, aki pont engem keresett egy füzettel a kezében.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze - mondtam és vártam a kérdését. Erre felém mutatta a füzetet, amibe látszólag egy esküvői ruha volt rajzolva. Felismertem Anna ceruzavonásait, így biztos voltam benne, hogy ő csinálta.
- Szerinted...? - kérdezte, a ceruzával végigmutogatva a ruha minden egyes pontját.
- Ez gyönyörű lett - ismertem el, miközben még jobban szemügyre vettem azt.
- Ha a helyemben lennél változtatnál valamit rajta?
- Dehogy. Ez így tökéletes. Tényleg - néztem tovább.
Átrajzolt valami apróságot, amit az olyan emberek, akiknél a rajztehetségük alig éri el a pálcikaembert (köztük én is) észre sem veszik, majd mosolyogva továbbsietett. A nap folyamán még párszor láttam, ahogy ugyanezt eljátssza a többiekkel, Andyt direkt kihagyva.
- Oliék pár nap múlva jönnek meg, utána bemutatlak titeket a többi koszorúslánynak - magyarázta Anna a nappaliban. A kezéből szinte kirobbantani nem lehetett volna a füzetet, amibe a ruháját rajzolta. Mindig egy-egy kis részlettel tette azt gyönyörűbbé, bár nem tudom mit vártunk a rajztehetségétől. A társaságunkban mindig is ő volt az, aki a legkidolgozottabb, legprofibb képeket készítette el, témától és anyagoktól függetlenül. Teljesen mindegy volt, hogy tájkép festéséről van szó, vagy portré rajzolásáról, tökéletes lett az eredményt, pont mint a ruhájánál.
2-3 nap elteltével pedig megérkezett Hannah és Oli is. A fiúnak ismét megkezdődött a koncertezés az együttesével, 2015 szeptemberében pedig kiadtak egy új albumot, ami azóta is nagy sikernek örvend. Enyhe stílusváltáson estek át, amit az emberek szívesen fogadtak, de akik közelebbről ismerték őket jóval kritikusabbak voltak az új hangzással. A barátnőjének pedig azóta is sorban jöttek a kuncsaftok, ami nem meglepő, hisz irtó tehetséges.
Miután ők is kipihenték az utat, Anna meghívta a többi koszorúslányt a házba, hogy megismerkedjünk velük is.
- Ő Victoria, Danielle, Arabella és Katellynne - mutatta sorba a lányokat, s ezt megismételte a mi nevünkkel is.
Azonnal rápillantottam Arabellára, akinek első hallásra kifejezetten tetszett a neve. A névhez kék haj társult ugyanilyen szemmel, nem volt nehéz leszűrni, hogy Annához hasonlóan festeti a haját. Egy magas, mosolygós lányról volt szó, aki nem mellesleg gyönyörű.
Beszélgettünk egy sort, majd Anna rajzait összefogva a ruhájáról elindultunk a varrodába. Fontosnak tartotta, hogy a saját esküvőjén ő rajzolja meg a saját ruháját, így nem egy ruhaszalonba kellett mennünk.
Az 1 órára lévő helyhez közel másfél óra alatt értünk oda. Anna vezetett, aki sosem a pontosságáról volt híres, de sebaj, épségben ott voltunk.
A pultra kirakta a lapokat, amin minden pontos méret, óhaj-sóhaj és hasonlók rajta voltak. A nő hosszasan tanulmányozta azokat, majd megállapította, hogy Anna nagyon pontos munkát végzett. Az anyagok átbeszélése után kifizette a körülbelüli árát, majd elköszöntünk és visszamentünk a házba.
- Hogy hívják a koszorúslányokat? - kérdezte a szobában fekve Alex. Leültem mellé és elkezdtem mesélni, bár előtte nem szívesen beszéltem az esküvős dolgokról.
- ...És a kék hajú, magas Arabella.
A név hallatára kérdés nélkül elkezdte énekelni az Arabella című dal refrénjét azzal a yorkshire-i akcentusával, amit annyira imádok.
- Pedig tisztára tetszik az a név - jelentettem ki, ha már neki más elképzelése volt róla.
- Tényleg nem rossz. Sőt - felelt erre. Ezt elkönyvelhettem volna annak is, hogy így nevezik majd a gyerekünket, aki csak a fejemben van.
- És hogy érzed magad? Kérlek ne azt mondd, hogy jól vagy. Tudom, hogy nem így gondolod - néztem rá, ő pedig egy sóhajtás kíséretében elkezdte mondani.
- Ennél reménytelenebb helyzetben nem voltam. Látom, hogy milyenek együtt és rossz belegondolni, hogy mi sosem voltunk ilyenek. Teljesen más ez a két kapcsolat. Egyszer sem láttam ilyen boldognak, mint Andyvel. Tudom, hogy nem adtam meg mindent neki, amire szüksége volt és ez egyszerűen elszomorít, de az érzéseim semmit sem változtak.
- Alex - érintettem meg a karját - te mindent megadtál neki, amit csak tudtál. Boldog volt veled, hidd el, ezt külső szemlélőként mondom. Tökéletesek voltatok együtt és nem miattad történt ez a kapcsolatotokkal, de tovább kell lépned. Ő is megtette, most pedig te jössz. Csak nézz szét, annyi nő van, aki boldog lenne veled -  például én.
- Jó lenne megtalálni őket. Őket... Nekem csak egyetlen nő kell.
- Meg fogod találni - folytattam a biztatását. Akár rossz dolognak is számíthat, de nem csak azért akartam, hogy elfelejtse Annát, mert akkor jobban lenne. Közrejátszott az is, hogy így talán észrevenne és lenne valamennyi esélyem.
A nap lassan telt el, Alexre néha rájött a " vissza akarom kapni " izé, amitől már szinte a falra másztam. Nem azért, mert annyira idegesített a problémája, hanem mert nyilván nem esett túl jól, amit mellettem csinált egy másik nőért, de csendben szenvedtem és visszatértem a normális koszorúslányok világába. Vissza is kellett, mert pár nap múlva mentünk a saját ruhánkat kiválasztani.
A boltban különféle színű, szabású ruhákkal voltunk körülvéve és fogalmunk sem volt, mit akartunk. Elkísért minket CC is, aki a tanú feladatait látta el.
Egy gyors egyeztetésbe kezdtünk, kinek milyen elképzelése van a dologról.
Először egy bézs, térdig érő ruhát szavaztunk le a túl mély kivágása miatt. Már itt lehetett érezni, hogy nem is lesz olyan egyszerű kiválasztani a tökéletes darabot és jobb lett volna, ha Annára hagyjuk a megtervezését. Ezt követte egy kékes-zöldes meghatározhatatlan színű ruha, ami túl hosszú volt, így nem egyszer felestünk benne, miközben egymás cipzárját próbáltuk felhúzni az öltözőben úgy, hogy le ne szakítsuk. A combközépig érő szürke darabot csak azért hagytuk inkább, mert leülni is alig tudtunk benne, pedig ez már majdnem mindenkinek megfelelt, végül pedig egy bordó, térd alá érő ruha lett a befutó, amit a derekán fekete csipkeöv díszített.
Ezt a ruhát rendeltük meg, majd hazamentünk.
Arabelláék behívtak egy szobába, ahol Annán kívül mindenki ott volt. Hamar világossá vált a helyzet, hogy a leánybúcsút beszéljük meg.

2 megjegyzés:

  1. Mi. A. Szar!? :0
    Eskuvo? Ahhw *0*
    Szegeny Alex. :-/
    Es szegeny Alexa :-(
    Ah, minel hamarabb folytassatok!
    <3 :-*

    VálaszTörlés