2015. 08. 25.

II. rész

- Szia Dennis! - szólt bele a telefonba Juliet.
- Szia Juliet - köszöntem neki gyorsan, érzelemmentes hangon.
- Átmehetnék ma?
Átgondoltam és szívem szerint visszautasítottam volna az egészet, viszont tényleg szakítani akartam vele, ez az alkalom pedig kapóra is jött.
- Gyere nyugodtan - feleltem ennyivel.
Juliet pár perc múlva már meg is érkezett a házunk elé, én pedig beengedtem. Felkísértem a szobámba, majd mindketten az ágyra ültünk.
- És... hogy van Tom? - kérdeztem meg óvatosan, a szobában pedig megfagyott a levegő. Hosszú ideig nem is szólalt meg, csak dadogott pár szót.
- Milyen Tom? - kezdett el pirulni.
- Peters. Tudod, az a szőke, alacsony gyerek - soroltam a dolgokat, amiket anyu által hallhattam.
- Én nem ismerem.
Pontosan tudtam, mikor hazudik. Már tapasztaltam párszor az együtt töltött idő alatt.
- Azért csókolóztatok az utcán? - vontam fel bal szemöldököm.
- Dennis, beszéljük meg - húzta végig kezét a karomon, mire én elhúztam azt, s pár centivel arrébb ültem tőle.
- Ezen mit lehet megbeszélni?
Juliet sóhajtott egyet, majd ismét megszólaltam.
- De azért remélem jobb a "vendégeskedésben", mint én - céloztam ezzel egy teljesen más dologra, amit szerintem nem kell megmagyaráznom.
Juliet beletörődve, hogy nem tudja kimagyarázni magát kiment, s ezután haza. A megkönnyebbülés mellett rossz volt tudni, hogy abban az 1 évben végig így élt mellettem, én pedig teljes szívből szerettem őt.
Nem sokkal később a telefonom villogása szakította félbe gondolatmenetem. Az értesítősávot legörgetve Arabella Skype-felhasználónevével találtam magam szembe. Akaratlanul is elmosolyodtam, s megnyitottam az alkalmazást.
    arbllsyks: Szia. Unatkoztam, szóval gondoltam rádírok, már ha nem zavarlak. Akkor van kedved Skype-olni? 
   én: Szia, nem zavarsz. Nekem jó. 
Nem sokkal később meghallottam a jól ismert csörgést, majd felvettem a hívást. Egyből felismertem a gyönyörű arcát, ahogy integetni kezdett. Viszonoztam ezt, s a kamerába mosolyogtam. A következő, ami feltűnt rajta a szépsége után, hogy nem volt rajta smink.
- Hogy vagy? - érdeklődtem, de a válasza előtt a mobilom eszeveszett csörgésbe kezdett. A képernyőn Juliet neve állt, így gondolkodás nélkül kinyomtam és le is halkítottam.
- Köszi, jól - mosolygott - te?
- Jó... - mielőtt befejezhettem volna ismét rezegni kezdett a telefon. Ugyanaz a név, ugyanaz a reakció, úgyhogy kinyomtam. Párszor megismételte ezt, a 7. ilyen után csak egyszerűen kikapcsoltam a készüléket és oldalra tettem.
- Ne haragudj, hogy megkérdezem, tudom, hogy nem rám tartozik, de ki volt az? - nézett egyenesen rám.
- Semmi baj, csak a volt barátnőm - ejtettem ki hangsúlyozva a "volt" szót.
- Mi történt?
Elmondtam neki a történteket. Előtte úgy éreztem, hogy nem kell titkolóznom és megnyílhatok.
Figyelmesen hallgatta végig a "mesémet", majd megszólalt.
- Nagyon sajnálom. Nem érdemelt meg, ha így eldobta magától a kapcsolatot - nézett a kamerába. - Túl jó voltál hozzá.
- Igazából nem tudom, hol rontottam el - kezdtem el rajta gondolkozni.
- Te sehol - mondta kedves hangon, s egy percre el is hittem neki. Egész végig magamat hibáztattam a történtek miatt. Fogalmam sem volt, mit nem adtam meg neki, amiért ezt csinálta.
Hosszú órákon keresztül beszélgettünk még, majd náluk beesteledett, s letettük.  Ezt követően lementem. A szüleimet a nappaliban találtam meg és leültem melléjük a kanapéra.
- Mit rontottam el? - kérdeztem tőlük néhány másodperc csend után.
- Semmit - felelte anyu. - Te mindent megadtál neki, amit akart. Talán még túl sok mindent is.
Tudtam, hogy nem igaz, de nem válaszoltam semmit.
- Hidd már el! - vágott közbe anyu.
- Mi vagy te, gondolatolvasó? - kérdeztem meg úgy mellékesen. Pontosan tudtam a választ. Nem csak a Google, de még mások gondolatait is látja.
Ezt követően mindketten el kezdték mondani azt a tipikus biztató szöveget, ami arról szólt, hogy úgyis megtalálom azt a lányt, akivel boldogan leélhetem az életemet és ilyesmi. A szakítás utáni napokban még párszor megkaptam ezt, de nem reménykedtem túl sok dologban.
Lassan teltek a napok, s szinte minden nap valahogy kapcsolatban voltam Arabellával. Mikor feleszméltem, milyen gyorsan eltelt ez az idő már a repülőtéren vártuk a gépüket.
Székre ülve vártuk őket folyamatosan a bejáratot figyelve.
Nem sokkal később feltűntek az ismert arcok, majd Arabella láttán akaratlanul is elmosolyodtam. Lassan elkezdtem feléjük sétálni, s karjaimat kitárva vártam a lány ölelését. Letette előttem a csomagjait, majd lábujjhegyre állva átkarolt, s halkan köszönt. A szüleink és a bátyja beszélgetni kezdtek, mi pedig tovább álltunk ölelkezve.
- Jó így is látni - engedett el Arabella és rám mosolygott. Felvettem a földön heverő csomagjait, majd megszólaltam.
- Mehetünk?

- Arabella szemszöge -

- Persze - válaszoltam Dennis kérdésére.
A tőlem jóval magasabb fiú mellett sétáltam, kinek koromfekete haja épp a vállát verdeste, s töveinél alig látszódó lenövés tette észrevehetővé sötétbarna haját. Csontos arca szinte az apja fiatalkori hasonmása volt. Tengerkék szemei lesütve figyelték a padlót, időközönként felnézve rám. Olyankor megajándékozott egy halvány mosollyal, amit én ugyanúgy viszonoztam neki. A nyakára tekintve megcsodálhattam a varrt mintát, ami egy hihetetlen részletességgel kidolgozott holló volt. Elmerengtem a karjait díszítő tetoválásokban, miközben azok a táskáimat vitték. Erőszakkal sem tudtam volna visszavenni azokat, mert ragaszkodott ahhoz, hogy ő vigye. Vékony testalkatán végigpillantva csak rosszabbul éreztem magam a sajátommal, ami korántsem hasonlított arra.
Pulóverem ujját lejjebb húztam, így már az öklömben szorítottam azt. A forrósághoz képest én mégis hosszú, meleg ruhadarabokat húztam fel, hogy ne lássam a karomon ékeskedő hegeket, amik az évek múltával szinte az egész testemet beborították. Nem szerettem volna, hogy bármit is lásson a sebeimből ezalatt a 2 hónap alatt, bár lehetetlennek tartottam, hogy egész végig titkoljam őket. Tudtam, hogy megbízhatok Dennisben, mégis annyi bántást kaptam ezek miatt is az évek alatt, hogy nem akartam megkockáztatni.
Halántékomról letörölve az izzadtságot az utolsó táskát is bepakoltuk a csomagtartóba. A szüleink külön kocsival mentek, így hárman foglaltuk el a járművet.
Dennis mellett a bátyám foglalt helyet. Végig jó testvérek voltunk, alig veszekedtünk. Egy dolog zavart benne, az pedig a féltése volt mindig, mindenkitől. Barna haja megegyezett a szeme színével. Tőlem egy fejjel magasabb volt, bár azt nem nehéz, hisz csupán 160 centiméterrel rendelkezek.
A rövid út közben váltottunk pár szót egymással a külön töltött évekről.
Az autó körülbelül 30 perc után gurult fel a felhajtóra, ahol már Andyék kocsija parkolt. Csomagjaimat ismételten ő vette ki, esélyt sem adva rá, hogy megfogjam őket.
A házba beérve szinte minden ismeretlen volt. 11 évvel ezelőtt járhattunk itt utoljára, így halvány emlékeim maradtak meg csak. Az emeletre felérve Dennis megmutatta a szobát, amit két hónapig a sajátomnak mondhattam. Az ágyra leülve kezdtem kicsomagolni, mikor a nyitott ajtón kopogást hallottam. Dennis nézett velem farkasszemet, miközben a már megszokott, nyugodt hangján megszólalt.
- Bejöhetek?
- Ti laktok itt - válaszoltam, miközben felálltam és a szekrénybe tettem egy adag ruhát.
- Viszont ez 2 hónapig csak a te szobád.
Sóhajtva, de beengedtem a saját házuk egyik szobájába, amiben ideiglenesen alszok csak. Mellém ült, s a hegedűtokomat kezdte el közelebbről tanulmányozni.
- Azt ígérted, játszol nekem - nézett a szemembe, s a kezembe adta azt. Már-már reflexszerűen húztam egyet a pulóveremen, majd a tokot kinyitva kivettem a hangszert. Tisztán emlékeztem rá, mit ígértem neki azon a délutánon, de reméltem, hogy ő elfelejti. A hegedűt szinte mindenhova magammal vittem, mert hihetetlenül hozzám nőtt az a hangszer. Miközben játszottam próbáltam azt a lehető legtöbb figyelemmel és koncentrációval csinálni. Ha másban nincs tehetségem, legalább ezt ne rontsam el.
A hegedűt egyszerűen helyeztem a vállamra, s a vonót könnyed mozdulattal emeltem ki a tokból. Szemeimet becsukva kezdtem el játszani az első dolgot, ami az eszembe jutott. A húrokat lefogva általában megszűnik minden, most mégis zavarban voltam. Éreztem Dennis tekintetét magamon és a hangszeren, így a kelleténél előbb be is fejeztem azt.
Visszatettem a helyére, s azt néztem. Dennis egy ideig nem szólalt meg, nem sokkal később pedig meghallottam a hangját.
- Annyira... gyönyörűen játszol.
- Köszönöm - mondtam még mindig zavarban. - Én a zongorázást hajtom be rajtad - mosolyogtam rá. Erre Dennis nevetni kezdett.
- Majd tanítalak zongorázni - érintette meg óvatosan a karom, mire én határozottan elrántottam tőle. Ezt látva ő ugyanígy tett, kezeink így jóval távolabb voltak egymástól, mint eddig.
- Lefekszel aludni? - törte meg az ezt követő csendet. Megráztam a fejem jelezve, nincs szándékomban.
- Esetleg segítsek pakolni? - kérdezte meg.
- Ha szeretnél...
Az összes ruhámat, kacatomat a helyére tettük, Dennis pedig visszament a szobájába. Én addig bevonultam a fürdőszobába. Ruháimból kilépve megnyitottam magamra a hűvös vizet, s pár percig csak álltam alatta.
Miután végeztem a fürdéssel az ágyamra ülve felnyitottam a laptopomat és elkezdtem zenét hallgatni. Már besötétedett, az egész házban csend volt, én mégsem tudtam aludni. A lejátszási listámon ugrálva kopogásra lettem figyelmes, így azonnal leállítottam a zenét. Felálltam, s a kilincset lenyomva megláttam Dennist.
- Hangos volt? - kérdeztem a laptopra bökve.
- Dehogy. Csak erre jártam és hallottam, hogy te sem alszol még.
Félreálltam onnan, így szabad utat adva neki beljebb. Leült az ágyra, én pedig mellette foglaltam helyet. Ő újra elindította a dalt, s kérdő tekintettel felém fordult.
- Eddig milyen itt?
- Nagyon jó - válaszoltam őszintén, mire Dennis mosolyogni kezdett.
A háttérben néha előbukkant néhány Black Veil Brides szám, miközben beszélgettünk.
- Hogy csinálod, hogy még éjfélkor is - néztem az órára - tökéletesen áll a hajad?
- Semmit sem csinálok vele. Mondjuk már igazán le kéne vágatni - túrt bele sötét tincseibe.
- Milyenre szeretnéd?
- Igazából még én sem tudom.
Pár órán keresztül ugyanezt az elfoglaltságot végeztük, végül én elaludtam.
Délelőtt keltem fel.  Mellettem az épp ébredező fiú feküdt, amin pár másodpercig el is gondolkoztam, hogy mit keres itt.
- Jó reggelt - mondtam neki rekedtes hangon, miközben felültem az ágyban.
- Neked is - húzta le magáról a takarót, miközben szétnézett. - Bocsánat, gondolom este bealudtam itt.
- Semmi baj - ráztam meg a fejem, s ránéztem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése