2015. 08. 28.

III. rész

- Arabella szemszöge -

A fiú felkelt mellőlem, s elindult az ajtó felé, majd egyenesen a szobájába ment. Mivel még nem ismertem ki magam a házban rendesen, ezért szemüvegemet felvéve a fürdőszoba felé vettem az irányt. Beérve felvettem magammal vitt ruháim, s kontaktlencsémet betéve a mindennapi sminkemet készítettem el. A fürdőből kiérve egyből Dennisszel találtam magam szembe.
- Jössz reggelizni? - kérdezte, miközben sötét hajába túrt.
Bólintottam, s a fiúval együtt lementünk a konyhába. Egy szimpatikus székre leülve Anna elém tette a fehér tányéron pihenő szendvicset, amivel akkor végzett, mikor odaértünk. Hosszú ideig csak néztem az ételt, miközben Dennis már valószínűleg a második szendvicsét fogyasztotta el. A rengetek közül kiemelném azt a különbséget közöttünk, hogy rajta semmi sem látszik meg, míg rajtam egy levegővétel is dob plusz 10 kilót, ami szembetűnő is lesz.
- Arabella, egyél már - lépett mellém Anna, miközben kedves hangon szólt hozzám. Felnéztem rá, s megráztam a fejem.
- Nem vagyok éhes.
 Nem vagyok éhes. Talán az egyik legtöbbet ismételt mondat ebédeknél, vacsoráknál, bármikor. Csak erre tudtam fogni, mert a " nem akarok enni, mert kövér vagyok" rossz kifogás. És ezt általában el is hitték az emberek, vagy annyiszor mondtam nekik, hogy rájöttek, nincs értelme próbálkozni. A középiskola első napjától kezdve érzem azt, hogy nincs szükségem erre az egészre és nyugodtan elvagyok pár pohár vízzel egész nap. Nap mint nap megkaptam azokat a mondatokat szinte az összes embertől, hogy hogy nézek ki, ronda és kövér vagyok. Zavart ez, vagy talán a megfelelési kényszer miatt is próbáltam a lehető legtöbbet leadni az évek alatt, a nemevésre pedig rásegítettem a hánytatással. Az összes éjszakát a vécének támaszkodva töltöttem az ujjaimat a torkomon lenyomva. Mentek le a kilók, de a mérleg így is rengeteget mutatott, a hánytatás pedig rendszeressé vált. Bulimiás lettem és ebből senki nem szűrt le semmit. A szüleim azzal sem nagyon törődtek, mikor sírva kértem, hogy irassanak át egy másik iskolába, mert rosszul vagyok itt. Az osztálytársaim napi szinten vertek, csesztettek és nem egyszer mentem haza törött csontokkal, de " már csak pár év van hátra, ezt kibírod ". Lehet, hogy testileg valamennyire egyben maradtam, viszont lelkileg nem sok választott el attól, hogy megöljem magam. A lábam, a bordáim, a karom, szinte minden eltört már legalább egyszer. Azon csodálkozom, hogy a gerincem egyben maradt. Az első pár heget ők és az orvosok okozták a műtétek során, mikor épp próbáltak "összerakni". Ezután már én vettem át a szerepet a borotvapengékkel, vagy bármi mással, ami vág. A combom, az oldalam, a karom tele van az általam okozott sebekkel. Egy ember volt mellettem és tudott a dolgok nagy részéről, aki a bátyám. A gimnázium óta félt ennyire Alex és egyszerre próbáljuk meggyőzni a szüleinket, de feleslegesen. Egy évem van hátra. Egy évem, ami valószínűleg végleg kicsinál.

- Dennis szemszöge -

- Biztos nem vagy éhes? - kérdeztem meg, miközben Arabellára néztem. A pulóvere ujját ez idő alatt feltűnően sokszor húzogatta, miközben válaszolt.
- Biztos. Bocsánat - állt fel, majd fel indult. Nem sokkal később én ugyanezt tettem, s utánasiettem.
A szobában találtam meg, miközben épp lecserélte a pulóverét. Szemeim megakadtak vékony csuklóján, min vízszintes csíkok sokasága díszelgett. Reménykedtem benne, hogy nem az, amire gondolok, viszont meggyőződni semmiben sem tudtam.
Közelebb lépve hozzá megragadtam a karját, mire ő próbálta kirántani kezeim közül. Szembeálltam vele, kezeit az enyémekkel együtt leengedtem.
- Arabella. Miért csináltad?
Szemeivel a padlót fürkészte, csendben állt velem. Míg én a válaszra, ő valami teljesen másra várt, ami javít a helyzeten. Folyamatosan őt néztem, lassan pedig lassú pislogások közt megszólalt.
- Ne foglalkozz vele.
- Miért? - ismételtem. Megint csend. - Ha nem szeretnéd, akkor ne mondd el - jelentettem ki halkabban, miközben elengedtem.
Leült az ágyra, én pedig vele szembe. Egy sóhajtás mellett megszólalt.
- Hamar kiderült, hogy ez a középiskola nem volt túl jó ötlet. Minden nap valami sérüléssel jövök haza, ami nem csak annyi, hogy lehorzsolódott a térdem. Mindig a kórházban kötöttem ki, mert vagy eltört valamim, vagy rázkódásom volt, de az ájulás sem újdonság. Bár arról tehetek, de nem fontos. Ezek mellett mindig a súlyommal vagy a kinézetemmel piszkál mindenki. Rövid idő alatt lerombolták azt a kevés önbizalmamat is, ami addig volt. Tudom, hogy ronda vagyok és azt is, hogy a súlyom még mindig sok. Minden egyes iskolán belüli mérésnél gyomorgörccsel a hasamban ülök és próbálok nem figyelni arra a számra, amit mondanak. Hát, ezt helyettem megteszik az osztálytársaim. Tényleg próbálok tenni ellene, hogy ne legyek ilyen, de ennyi megy. Így is rengeteget visszahíztam. Jézusom, két éve 35 kiló voltam, most meg... - mielőtt befejezhette volna elhallgatott.
- Mennyi vagy most?
- Az mindegy.
- Mondd el. Nagyon kérlek. Szerinted én foglak piszkálni miatta? - kérdeztem meg.
- 43 - mondta ki az így is kevés számot.
Döbbenten hallgattam végig Arabella történetét, hogy hogyan készített ki pár ember egy ilyen gyönyörű, vékony, okos lányt.
Kezét megfogva hívtam be a fürdőszobába, ahol egy tükör elé vezettem, amin a teljes teste láthatóvá vált. Akarata ellenére óvatosan húztam le róla a ruhadarabokat, végül pedig fehérneműben állt előttem. Miközben vetkőztettem megláttam a többi hegét is, amikhez inkább nem fűztem semmit.
- Hol látsz felesleget? - álltam be mögé, miközben ő magával nézett farkasszemet. Végigmutatott a testén, nyakától kezdve a vádlijáig. Minden egyes pontot végigtapintottam rajta. A lány tényleg vékony volt, szinte minden részét körbeértem a két kezemmel, amit meg is mondtam neki. A lapos hasát kezemmel simítottam végig, csuklóját egyszerűen fogtam át az ujjaimmal. Az össze sem érő combjait ugyanígy fogtam meg, s a derekát a csípőjével együtt simogattam, miközben végig mondtam neki, hogy hihetetlenül vékony.
Arcához érve elmosolyodtam, s így kezdtem el beszélni róla.
- Olyan gyönyörűek a szinte fekete szemeid, a hosszú szempilláid. Az ajkaid egyszerűen... imádom nézni az ajkaidat. A hajad sötét árnyalata is elmondhatatlanul szép, ráadásul puha és olyan jó fogdosni. Az egész arcod gyönyörű és minden egyes pontod tökéletes. Tökéletes vagy Arabella.
- Valaki ezt gondolja. Egy baj van. Az az ember még nem született meg. És nem is fog - nézett végig magán a tükörben.
- Az az ember 2017. május 26-án született - öleltem meg hátulról. Elmosolyodott, majd felém fordulva ölelt ő is.
- Annyira köszönöm, hogy ilyen vagy velem - szorított magához.
- Csak az igazságot mondtam el.
Mosolyogva vált el tőlem, miközben felvette a földön heverő ruhái. Elégedett tekintettel néztem végig, ahogy felveszi őket, s az ajtót előtte kinyitva a szobába mentünk. Ott még egyszer megölelt. Ezután lementem megkeresni anyut egy olyan dologgal, amit már elég régóta szerettem volna.
- Anya - léptem mellé, miközben a nappaliból jött ki, hol Alexáékkal beszélgetett.
- Igen? - kérdezett vissza.
- Nincs kedvem elmenni fodrászhoz. Levágod a hajam? - vágtam be az aranyos fejemet.
- Ne lepődj meg, ha kopasz leszel - fogta meg a vállam, én meg elgondolkoztam rajta, hogy ez tényleg jó ötlet lesz-e.
A következő pillanatban már a fürdőszobában voltam, törölközővel a nyakamban, csukott szemekkel, anyu kezében pedig olló volt megfigyelhető. Magamban szorítottam, hogy ne legyen olyan vészes a helyzet és a hajam legtöbb része megmarad, miközben meghallottam az olló hangját, ahogy az első tincseket szeli.
A hajvágás befejeztével a tükörben megállapítottam, hogy nem is olyan rossz, viszont szokatlan.

- Arabella szemszöge -

Tényleg nem értettem, Dennis miért viselkedik így. Fura volt, hogy valakit érdekel, mit érzek belül és nem ítél el, vagy ver meg a hegek miatt, pedig már erre is volt példa. Ott a házban kezdtem nem törődni azzal, hogy nézek ki, vagy mennyire látszódik ki a karom, vagy bármelyik más testrészem. Dennisszel csak egyszerűen jól éreztem magam és nem foglalkoztam ezekkel a dolgokkal. Innentől kezdve előtte nyugodtan felvettem rövidnadrág mellett ujjatlan felsőt, mert nem zavart, ha esetleg lát belőlem valamit.
Minden együtt töltött pillanattal csak egyre jobban beigazolódott, hogy kezd tetszeni Dennis. Nem csak tetszik, valami mást is érzek iránta.  Mondhatni biztonságban érzem magam mellette, pedig szinte semmi közünk sincs egymáshoz. Amióta beszélünk tudok őszintén nevetni vagy mosolyogni. Előtte megnyílok, amit eddig nem sok ember tapasztalhatott. Az előzőből adódóan úgy néz ki, ő teljesen máshogy lát, mint mindenki más.
Dennis nem sokkal később lépett be a szobába, tekintetem viszont azonnal megakadt rajta és a frizuráján. A vállig érő hajára már csak képek emlékeztettek. Oldalt rövidebb, felnyírt haja lett, középről egy-egy lehajló tincs makacsul lógott világos szemébe.
Szokatlan volt, mégis hihetetlen jól állt neki ez. Csendben néztem tovább, mire ő a bal szemöldökét felhúzva bámult vissza rám.
- Ennyire rossz? - túrt a hajába, én pedig hevesen kezdtem rázni a fejem.
- Dehogy. Sőt. - Le sem tudtam venni róla a szemem. Leült mellém.
- Azért hiányzik a hajam fele - megjátszva a sírást, elkezdett szipogni és az arcát törölgetni. Elkezdtem nevetni, s a haját piszkálva ültem tovább.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése