2015. 09. 10.

V. rész

- Dennis szemszöge - 

- Gyere, mutatok valamit - néztem a lányra, aki kérdő tekintettel, de velem egyszerre elindult egy irányba.
Egy nagy szobában találtuk magunkat, ami a padlás szerepét töltötte be. Ez igazából inkább egy kikapcsolódó helyhez volt hasonló, ahol szinte csak én voltam. Néha feljöttek a barátaim, de általában egyedül tengettem a szabadidőmet.
A lányt előreengedve néztem szét, ahol minden ugyanolyan volt, mint ahogy otthagytam azokat. Bal oldalon egy régebbi tévé helyezkedett el, mellette nagyobb hangfalakkal, s egy könyvespolccal, ami dugig volt regényekkel. Vele szemben egy teljesen használatlan ágy néhány sötét párnával. Jobb oldalán pár különböző színben pompázó, puha babzsákfotel díszelgett, ahol esős napokon szívesen olvastam pár könyvet. Ezekkel ellentétesen egy négyzetmintás kanapé terült el, így tényleg egy normális szoba hangulatát kaptuk.
Arabella csillogó szemekkel figyelte a helyet, a falon pihenő fekete-fehér képekre különös figyelmet fordítva. Némán álltam mellette, mint akinek ez egyáltalán nem újdonság. Miután mindent a lehető legjobban megbámult épp leülni készült, mikor kezét óvatosan megfogva tovább mentünk. Végezetül a tetőn lyukadtunk ki. Szinte teljesen vízszintes terület volt ez, így leültem, Arabella pedig szorosan mellém húzódva tette ugyanezt. Ez a hely is kedves volt a szívemnek. A legtöbbször éjszakánként kiültem ide, s csak nézelődtem, vagy hallgattam Los Angeles sötét utcáinak folyamatos zaját, amit az autók és az emberek okoztak. Már a látvány is megnyugtató volt, akár este, vagy világosban. A város hozzám nőtt, ami érthető is, hisz mégiscsak a szülőhelyemről volt szó. Mégis volt benne valami megmagyarázhatatlan kötődés, amit semmiért sem cseréltem volna le.
A fény nem tűnt el Arabella szeméből, végigfuttatta tekintetét a gyönyörű tájon.
- És hogyhogy szoktál otthon játszani? - kérdeztem halkan, miközben félig felé fordultam.
- Általában ezért is furán néznek rám, de ez semmi ahhoz képest, mikor elmondom, hogy deszkázok és teljes nyugodtsággal iszok. A lovaglást már megszokták és ne röhögj - mosolyodott el, én pedig nem hittem el amit hallok.
- Nem vagy te egy kicsit azt a kurva? - kérdeztem rá, ő pedig nevetni kezdett.
- Eddig nem sokan díjazták ezeket - túrt egy tincset a füle mögé.
- Pedig úristen - fejeztem ki pár szóval a szimpátiámat, vagy éppen teljesen mást. Hamar kiderült, hogy az érdeklődési körünk elég hasonló, s ezért is érthető, hogy ilyen jól kijövünk egymással.
- Nincs kedved eljönni deszkázni? - kérdeztem rá, ha már úgyis a tulajdonomban volt pár darab, amit előszeretettel használtam az utcákon, vagy bárhol máshol.
- Te is gördeszkázol? - kérdezte kedvesen, mosolyogva.
- Nagyon régen deszkáztam utoljára, lehet kijöttem a gyakorlatból, de aha - vallottam be neki.
- Akkor persze. Mehetünk.
A következő pillanatban már az utcán álltunk, kezünkben a deszkával. A járda nagy részét elfoglalva gurultunk egymás mellett, miközben teljesen értelmetlen dolgokon röhögtünk. Néhány félreálló mellett elsuhanva siettünk ki tudja hova, de ez talán akkor nem is nagyon számított. Jó volt újra gördeszkázni, még jobb volt ilyen társasággal. Ha külső szemmel nézzük valami átlagos helyzetben egy csendes, visszafogott látvány fogad, viszont ilyenkor megnyílik és más lesz. Más... Nem is kell másnak lennie. Akármit mutat, egyszerűen megfogja az embert a személyisége és nem engedi.
Egy messzebbi parkhoz érkeztünk. Fel sem tűnt, hogy elment ez az idő, s mennyit haladtunk.
Arabella előtt egy kisebb kő termett, amin átment. Eddig magabiztosan állt a deszkán, most mégis megingott, s a kezemet nyújtva próbáltam megtartani. Ő megfogta ezt, s mikor ismét visszaszerezte az egyensúlyát egyre jobban kezdett nevetni. A nevetését hallgatva akaratlanul is elmosolyodtam, kezét pedig továbbra sem engedtem el.
Oldalra sandítva észrevettem egy világosabb hajú nőt, aki a telefonját nyomkodva sétált, s semmi kedvem nem volt találkozni.
- Hazamehetnénk? - kérdeztem Arabellára pillantva.
- Miért? - kérdezett vissza, de már késő volt.
Juliet beért minket, s ránk mosolyogva megszólalt.
- Sziasztok - köszönt, én pedig legszívesebben megszűntem volna létezni. - Ilyen gyorsan sikerült felszedni egy nőt? - fordult felém fogait megvillantva.
- Nem vagyunk együtt - feleltem kínosan, lassan elengedve Arabella kezét, a lány pedig mögém sétált, így valamennyire takarásban volt Juliet elől.
- Akkor miért fogtad a kezét? - legyintett kézfejem felé, mire elkezdtem magyarázni.
- Mert a járdán volt egy kő, amin átment, én pedig megtartottam - mondtam el röviden összefoglalva a történteket.
Láthatólag nem hitte el, pedig ez volt a színtiszta igazság ezzel kapcsolatban. Szívem szerint már szabadultam volna attól a helytől, de a volt barátnőm tovább feltartott.
- Miért nem engedted el a kezét, miután már elhagytátok a követ, Denny?
Mindig utáltam a becézéseket, de a szakítás óta ezt elviselni sem tudtam. Szerencsére ő volt az egyetlen ember, aki így hívott.
- Miért is érdekel téged?
- Jó, jó, mindegy. - Épp elsétálni készült, én pedig már magamban fellélegeztem, mikor visszafordult, és halk, alig érthető hangon megszólalt - De azért remélem tudod, hogy holnap az újságokban leszel.
- Tényleg. Hogy van Tom? - kérdeztem rá, ha már ő is így játszik.
- Jól - mondta könnyen, mikor előre lépett párat.
- Én a barátnőjével beszéltem és ő is ezt mondta - mondtam gyorsan, Juliet pedig ismét megállt. Imádtam benne, hogy sosem gondolja át a dolgokat, s egyszerűen csak kimondja a szavakat.
- Honnan tudod, hogy van barátnője?
- Anyu tudja. Ez bőven elég. -  Elég jól jön ilyenkor egy ilyen szülő.
Juliet nem válaszolt semmit, csak tovább sietett, mire én megvontam a vállam és Arabella felé fordultam.
Ezek után hazagurultunk. Nem volt szükségünk több váratlan találkozásra, vagy hasonlókra.


- Azt hiszem, mondtál valamit az ivásról - léptem Arabella mellé a tetőre két pohár vörösborral a kezemben. A lány felnézett rám, majd mosolyogni kezdett. Leültem mellé, s a kezébe adtam a bordó italt.
- Köszönöm. - Arabella gyengéden a vállamra dőlt, miközben a poharamhoz érintette az övét, így egy éles hang keletkezett. Ajkaihoz emelte ezt, s kortyolni kezdte az italt. Ugyanígy tettem én is, ezzel megéreztem az édes ízt a számban. Kóstolgattam, ízlelgettem ezt, majd magamban elkönyveltem, hogy nagyon jó ez a bor.
Láthatólag Arabella is ugyanilyen véleménnyel volt, legalábbis az arcáról ezt szűrtem le.
Mikor az italom elfogytak lefeküdtünk a tetőre, s a csillagokat kezdtük bámulni. Ezen az estén ugyanazt éreztem, mint a zongoránál, mikor véletlenül megcsókoltam őt.
Hülyeség.
Nincs olyan, hogy véletlen.
Óvatosan pillantottam a lány felé, ki mosolyogva nézte az eget. Kezünk épphogy összeért, mire én határozottabban megfogtam azt, s az ujjaimat rákulcsoltam az övéire. Egyre jobban éreztem azt, hogy szükségem van meleg érintéseire a közelségével együtt. Elvesztem a tekintetében, s úgy éreztem, csak ketten vagyunk akkor ott, miközben a zajos utcákról beszűrődtek a hangok.
A rettentő romantikusnak tűnő pillanatot anyu szakította félbe, aki nemes egyszerűséggel kisétált hozzánk.
- Van lángos - jelentette ki, s már vissza is ment.
- Lángos? - ült fel Arabella.
- Lángos. Anyu elég gyakran csinál ilyeneket a szendvicsen kívül - magyaráztam meg neki, majd lementünk a konyhában, ahol már mindenki ott volt. Arabella szülei és alig látott bátyja mellett a saját családom is helyet kapott, már csak ránk várt mindenki. Helyet foglaltunk, majd elkezdtünk enni a még meleg ételt.
- Látom jól kijöttök egymással - szólalt meg Arabella apja is, miközben letette a poharát.
- Túl jól... - köhintett a fiatalabb Alex, mire a szülei kérdő fejjel néztek rá, ő pedig csak megrázta a fejét. Arabella intett egyet, majd félretolta az épphogy beleharapott lángosát.
- Egyébként hol voltatok? - kérdezett rá apu, valamennyire továbbfeszegetve a témát.
- Gördeszkázni - feleltem erre.
Erre a mellettem ülő, 47 éves, felelősségteljes édesanyám megveregette a vállam, s megígérte, hogy együtt is elmegyünk egyszer.
- Aztán megint vihetünk kórházba - mondta az öreg Alex, ezzel pedig belekezdtek valószínűleg a nosztalgiázásba a régi időkből.
- Ja, hogy te deszkáztál - világosodtam fel gyorsan, mire anyu heves bólogatásba kezdett.
- Ja, hogy te kórházban voltál miatta - mondta Arabella is, anya pedig elmesélte a köves-elesős sztoriját.


Miután végeztünk az evéssel épp a szobámba indultam volna, mikor szembetalálkoztam anyuval. Lassan megállított maga mellett, majd megszólalt.
- Milyen értelemben vagytok túl jóban egymással?
Magamban ezek után nem kellett részletezni, mégsem akartam, hogy ezt más is tudja. Egyelőre abban sem voltam biztos, hogy Arabellának tudnia kell-e ezt.
- Muszáj ezt itt és most? - kérdeztem vissza.
Erre anyu behúzott egy szobába, az ajtót bezárta, s halkan megismételte a kérdését.
- Szeretem - közöltem fele meglepően gyorsan, s higgadtan.
- Tudtam! Egyszerűen éreztem! - kezdett el egyre hangosabban beszélni, mire én próbáltam csitítgatni.

2 megjegyzés:

  1. Szia! Vár rátok egy díj: http://unforgettablesummerfanfic.blogspot.hu/2015/09/az-elso-dijam.html

    VálaszTörlés