2015. 10. 10.

VII. rész

- Dennis szemszöge - 


Kora hajnali órákban egy éles hangra ébredtem fel, ami az ágy túlsó oldaláról jött. Az éjjeliszekrényen pihent Arabella telefonja, ami töltőre volt dugva, s pont értesítései jöttek folyamatosan. Fölé támaszkodva pillantottam a készülékre és próbáltam nem felébreszteni a lányt. A kijelzőn felvillant az a kis T betű, ami számomra már elég ismert volt.
A sötétkék alapon a Tumblr névre keresztelt közösségi oldal logója volt láthat, amit leginkább képek megosztására és posztok kiírására használnak az emberek. Közülük is van olyan réteg, aki naplónak használja, vagy itt adja ki magából azt, amit máshol nem lehet.
- Értesítésed jött - közöltem Arabellával valamivel hangosabban, mire fordult egyet.
- Csak húzd félre - adta a tanácsot, én pedig így is tettem. Magamban már egyre kíváncsibb lettem, milyen lehet a blogja, bár nem fűztem hozzá túl sok reményt, hogy valaha is megtudom az URL-jét. Egy kis szikra mégis megcsillant. Ahogy az értesítősávot lehúztam, ahogy ő is mondta, megláthattam a címét.

 im-just-trying-tobreathe.tumblr.com

Megjegyeztem, majd a telefonját előbb lenémítva visszatettem az eredeti helyére. Sajátomat elvéve megnyitottam az alkalmazást, beírtam a címet és elém tárult az, amit sosem akartam látni.
A neve a Lost It All szövege volt, pont úgy, mint a borítóképe és az URL-je. Végigpörgettem a posztokat, aminek a többsége vágás, penge, vér, vagy ezekhez köthető dolgok voltak. Utálom magam, utálom a testem kiírások és a legszörnyűbb az volt, hogy tudtam, tényleg komolyan gondolja ezeket.
- Arabella - löktem meg óvatosan, majd két álmos pillantás között felültettem, s megfogtam a puha kezeit. Vele szemben foglaltam helyet és elkezdtem a szemébe nézni.
- Hidd el, pontosan tudom, hogy nem kéne néznem a blogodat és semmi közöm nincs hozzá. Én is kiakadnék, ha megtalálná valaki a  sajátomat, úgyhogy megértem, ha ezek után leüvöltöd a fejem, de csak azt akarom mondani, hogy még mindig elképesztően szép vagy. Mint egy... példám sincs rád. A személyiséged és a kinézeted is teljesen magába szívja az embert és annyira nem akarom, hogy utáld magad. Nincs miért. Csak próbáld meg előrébb tenni a számodra fontos emberek véleményét. Egyikük sem fogja azt mondani, hogy ronda vagy, vagy kövér. Lehet, hogy ez sem számít és a következő pillanatban már el is felejted, hogy elmondtam ezt, de akkor is ezt fogom gondolni és semmi sem tud változtatni rajta.
Arabella csak csendben ölelt meg a végén, majd rákérdezett a lényegre.
- Tumblr? Neked?
Elengedtem, s bekövettem a blogját, ezzel újra villogni kezdett a telefonja. Meglátta, majd elmosolyodott, s újra ölelni kezdett.
Így voltunk hosszú perceken keresztül. Mélyen magamba szívtam az illatát és azt reméltem, hogy még sokáig leszünk ilyen közel egymáshoz. Ez a kis álom elég hamar össze is dőlt, mert meghallottam a csengőhangomat.
A kijelzőn Robert neve villant fel, így azonnal tudtam, mit is akarnak. Robert az együttesünk dobosa, akit egy ideje már ismerek. Felvettem a telefont, s meghallottam rekedt a hangját háttérben a többiekével.
- Szia. Ráérsz most próbálni?
Egy koncert miatt volt a felhajtás már megint. Idővel egyre többen kerestek meg minket fellépés kapcsán, s már egy elég jelentős mennyiségű embereket tudhattunk, akik a sorok közt éneklik a szövegeinket.
- Persze - néztem az órára. Ahogy ismerem őket, már valószínűleg az ajtó előtt állhattak. Leraktam és Arabella felé pillantottam. Elmeséltem neki a zenekarosdit és azt, hogy néhányan átjönnének egy időre. Látszólag kezdett bepánikolni az új emberek hallatán, de ezt próbálta a lehető legjobban leplezni. Ahogy a többieket ismertem tudtam, hogy semmi baj nem lesz. Legalábbis reméltem.
Nem sokkal később megszólalt a csengő. Rohanva készültünk el mindketten, miközben folyamatosan kiabáltam le, hogy mindjárt megyek. Ebből nem nagyon értettek, így a csengőnk ráfeküdve vártak ránk.
Az ajtót kinyitva megláttam, ahogy Ryan tényleg könyököl a csengőn, s mikor észrevett leszállt róla mosolyogva. Ő volt a basszusgitárosunk és egyben egy nagyon jó barátom is, bár ezt a többiekre is simán elmondhatom.
Beözönlöttek a házba, már amennyire ezt három személy meg tudja tenni, majd abba a helyiségbe siettek, ahol próbálni szoktunk. Rövid idő alatt kiismerték az egész házat, így gond nélkül odataláltak. A magánfelderítésüknek köszönhetően azokról a pontokról is tudtak, amikről elvileg csak a családnak kéne. És nagy szó, hogy azután sem oszlott fel az együttes, mikor egy újabb felkutatásuk közben megtalálták a szüleim szobáját és... Khm. Rossz helyzetben nyitottak be.
Mögöttük sétálva magam elé engedtem Arabellát, mikor beléptünk, majd bemutattam őket.
- Robert, Ben, Ryan - mutattam rajtuk végig - és Arabella.
A rövid bemutatkozást követően a lány leült velünk szemben, mi pedig elkezdtünk zenélni. Felvettem a gitáromat és a mikrofon elé állva énekeltem a szöveget és próbáltam a maximumot kihozni mindenből. Mindegyikünknek fontos volt ez a nap, így semmivel sem lehetett volna elcseszni. Az előtte lévő hetekben a próbák száma jóval megnőtt és ekkorra már tényleg minden a lehető legtökéletesebb volt.
A végén mindenkinek egy-egy sört dobtam a kezébe és figyeltem, ahogy Robert próbál barátkozni Arabellával. A vége az lett az egésznek, hogy nevetgélve beszélgettek egymással, miközben a lány Robert haját fonogatta és együtt söröztek. Egy erősítőnek támaszkodva néztem őket, Ben pedig mellettem a pengetőit tette el és a dobverőkkel szórakozott. Dobálta azt és Ryan nyakában landolt, aki összerezzenve visszadobta neki azt, pont az arcába. Ez a dobálás az évek során elég megszokottá vált, de ők még mindig halál komolysággal vágták egymáshoz a fadarabot. Végül Robert szerezte vissza a tulajdonát, majd a farzsebébe csúsztatva azt beleivott a sörébe.
Elég sokáig beszélgettek még, egyeztettünk még egy próbát, majd hazamentek.



A színpadra fellépve elfoglaltuk a helyünket. A közönségen végigpillantva akaratlanul is elmosolyodtam, miközben a nevünket kiabálják, mi pedig elkezdtünk zenélni.
Ott fent nem lehet mással törődni, csak az emberekkel, akik miattunk jöttek el és végigállják a koncertet.
Ugyanolyan hangulattal mentünk le, ahogy felmentünk. A lépcsőkről mosolyogva siettem le, miközben az emberek csak visszáztak. Az összes ráadásszámunkat eljátszottuk, így a koncert számunkra befejeződött. Arabellához léptem, aki megölelt, mire én nyomtam egy csókot  az arcára.

Az éjszaka közepén értünk haza. Otthon letusoltam és azonnal az ágyban kötöttem ki.
Reggel végigfutottam Arabella Tumblrjét, de nem jött frissítés. Ezzel együtt a híreket is megnéztem. Egy újság weboldalán találtam egy cikket az előző napi fellépésről, amiben volt pár elég jól sikerült fotó és egy rövid összegzés, ahol elég jót írtak az estéről. Elégedetten bólogattam a kávéval a kezemben, miközben a konyhában ültem, de az utolsó képnél és soroknál félrenyeltem az italt.
" Dennis Biersack a koncert után csókkal fogadta az újdonsült barátnőjét"
Mellette egy elég homályos képpel, amin épp megölelem Arabellát. Miért kell mindent túlkomplikálni és az embert összehozni minden második nővel, akivel találkozik az utcán?
Ezt utáltam leginkább ebben az egészben. Juliet is hasonló cikkek miatt veszett össze rendszeresen velem, miközben teljesen ártatlan voltam.
Furán jött ki a helyzet akkor is, ha tényleg ezt akartam vele.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése