2015. 10. 26.

VIII. rész

- Dennis szemszöge - 

Az üres bögrémet a mosogatóba téve felmentem megnézni, mi van Arabellával. A zsebembe csúsztattam a mobilomat és próbáltam nem szólni a cikkel kapcsolatban. Valószínűleg ezen is csak kiakadt volna, én meg nem akartam, hogy bármi ilyesmivel foglalkozzon, amíg itt vannak. Elég lesz hallgatnia a piszkálást, mikor hazamennek.
A szobában a nevét ismételgetve próbáltam felébreszteni. A takaróba szinte belegabalyodott, de mégis megláttam, ahogy az este magára vett pólómban alszik. A kedvenc felsőm volt az, így akaratlanul is elmosolyodtam és beletörődtem, hogy rajta sokkal jobban néz ki ez. Viszont az ébresztéssel még most sem jutottam előrébb. Taktikát váltottam, s a bökés mellett kötöttem ki.
- Bella - löktem, s amint kimondtam a nevét a szemeit hirtelen kinyitotta és szúrós tekintettel bámult felém. Hoppá...
- Megöllek Dennis - szólalt meg és felült az ágyban. A póló nyaka az egyik vállára csúszott, szabaddá téve azt a testrészét. Késztetést éreztem arra, hogy megérintsem, de muszáj volt visszafognom magam, ezért csak bámultam. Egyre betegesebb leszek.
Hamar kiderült, hogy a lány allergiás a neve összes becézésére, ő csak és kizárólag Arabella Nefelejcs Sykes, s az összes nevét utálja. Anyunak hála pedig ezeket is tudtam róla.
- Nyugi Nefelejcs - próbáltam javítani a helyzeten, de tudtam, hogy ha így folytatom hamar kihúzom a gyufát nála.
A mellette pihenő párnát felkapva elkezdett vele verni, én pedig csak röhögni tudtam a helyzeten. Kifutottam a szobából hatalmas lármát csapva és próbáltam menedéket keresni az ütések elől. Utánam a lány sietett nevetve, a  lépcsőn próbált nem leesni.
- Anyu! - kiabáltam segítségért a nappalinál. A fekete kanapén ültek, amivel szemben egy tévé volt. A kanapéra különböző fényképalbumok voltak kipakolva, innen már sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Mit csináltok? - léptem oda, miközben apu válla felett átpillantva rálátást nyerhettem a kis kori képeimre, amiknek nagy részében megmutatkozott a régi nudista énem. Már csak ez hiányzott.
Arabella mögöttem ugrált, s a képektől fellelkesülve ült le a többiek mellé és várta a kis kori sztorijaimat.
- Emlékszem, mikor 5-6 éves lehetett Andynek turnéra kellett mennie. Egész jól viselte ezt 1-2 napig, utána naponta felült az ablakpárkányra és onnan várta az apját. Még mindig előttem van, ahogy azokkal a nagy, csillogó szemeivel bámult ki, és azt kérdezgette, mikor jön apu.
Sosem értettem a nőket. Mi jó egy kisgyerek látványában, aki a legjobb esetben már nem nyálas és taknyos mindenhol? Nem azt mondom, hogy rossz lehet egy baba, de valahogy ez az életkép még elég messze állt tőlem. Egy csendes, nyugodt, tiszta gyerekkel semmi bajom nem lett volna.
- Egy másik eset volt, mikor mi is mentünk Andyvel a turnéra. Úgy gondoltuk, hogy Dennis elég nagy már ehhez az egészhez és nem lesz semmi baj. A buszban egy elég kicsi ágyon szorongtunk hárman esténként, ő aludt középen. Akkor pont a rugdolózós időszakát élte és nem egyszer rúgott meg alvás közben, de nem lehetett haragudni arra a bájos arcára. - Anyu elnevette magát, majd folytatta a történetet. - Egy éjszaka annyira hátba rúgott, hogy leestem az ágyról a földre, perceken belül meg már el is foglalta a helyemet, így nem volt hol aludnom. Egy ülésre cipeltem a cuccaimat és ott éjszakáztam.
Arabella nevetett és anyu nevetett, csak én ültem kifejezéstelen arccal. Rengetegszer hallottam már ezt, meg amúgy is, mindig utáltam ilyeneket hallani magamról.
Ezeket hallgatva én is visszaidéztem magamban a gyerekkorom. Már akkor is azzal az "adottsággal" éltem, hogy hihetetlenül hasonlítottam apura, ami máig sem változott. A fejemben lezajlott újra az a pillanat, mikor az óvodában jöttek értem a szüleim, s én a kis kocsikat félretéve futottam eléjük, majd apu a plafon felé tartott és mosolygott rám.
Jobb gyerekkort nem is kívánhattam ennél. Tökéletesebbé már csak az tehette volna, ha apu nem olyan gyakran jár turnézni és nem tűnik el hónapokra.
Úgy tűnt, egy időre vége a nosztalgiázásnak, így fellélegeztem. Mikor csak ketten maradtunk a nappaliban anyuval, ő mellém ült.
- Beszéltél már vele a dologról? - biccentett az ajtó felé, miközben halkabb hangnemre váltott és Arabellára gondolt. Hát persze. Azért tartunk még ott, hogy barátok vagyunk.
- Nem - ráztam meg a fejem, mire anyu azonnal rávágta, hogy milyen nyomorék vagyok.
Ő tipikusan az az anya volt, aki simán megmondta a fiának az őszinte véleményét és nem jópofizott vele, ennek pedig örültem is.
- Nem tudom, hogyan kéne közeledni felé normálisan. Simán hiheti azt, hogy csak kihasználni akarom, vagy mit tudom én - vontam meg a vállam. - Nem találkoztam még olyan lánnyal, mint ő. Azt sem tudom, ilyenkor mit szoktak csinálni.
Ez igaz is volt. Az előző barátnőimet és Arabellát nem is lehet egy lapon említeni. Minden szempontból teljesen különbözőek voltak.
Anyu gondolkozó fejet vágott, miközben hümmögött egyet. Vártam a világmegváltó mondatait, amivel mindig fáraszt, de néha egész hasznosak.
- Vidd el először randizni - engedte le a kezeit az ölébe, miközben törökülésben pihent.
- Randizni? - kérdeztem vissza. Na igen. Ez egy másik különbség volt. Eddig mindig elég volt párszor leülni, kávézni, beszélgetni, de ez nem tudható be kifejezetten randevúnak.
- Aha. Menjetek vacsorázni. - Felállt, megütögette a vállamat, majd otthagyott. Nem is hülyeség. Arabellának meg nem kell tudnia, hogy ez randi, akkor is, ha egyértelmű lenne.
Gyorsan szedve a lábaimat felsiettem a szobámba. Ott előszedtem a szekrényem mélyéről az öltönyömet, hisz mégsem egy McDonald's kaliberű helyre akartam vinni, ahol elég a farmer-póló kombó.
Ezt félretéve mentem megkeresni Arabellát a kérdésemmel. Elég magabiztosan álltam a dologhoz, de titokban azért volt bennem egy kis félsz, mikor megláttam. Egy nagy levegőt véve elé álltam, és olyan tekintettel kérdeztem meg, mintha az életem múlna rajta.
- Eljönnél ma velem vacsorázni?
Arabella meglepve pillantott az órára, ami körülbelül hatot mutathatott.
- Hát... Persze - mondta, én pedig megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.

- Arabella szemszöge - 

- De hova? - kérdeztem rá. Elég hirtelen jött ez az egész, így csoda, hogy meg tudtam szólalni. Dennis elmondta a hely nevét, meg hogy milyen messze van innen. Szóval ez is egy kiöltözős hely lesz, ahova nem nagyon kéne bemennem Dennis pólóiba, amiket úgymond kisajátítottam magamnak.
Úgyhogy muszáj volt valahonnan szereznem valami olyan ruhát, amibe kimehetek az emberek közé. Annához fordultam segítségért és reménykedtem, hogy nem lesz rám túl kicsi a ruha.
- Válassz - nyitotta ki a szekrényért, mikor megtaláltam a szobájukban és előadtam neki a történetet. Hülye voltam az ilyen ruhákhoz, hisz életemben talán kétszer öltöztem ki komolyabban bárhova. Mindig utáltam emberek között lenni, így amikor tehettem inkább otthon maradtam egyedül, miközben a bátyám szórakoztat. Ő sem élt túl szociális életet, és elvileg inkább figyelt arra, hogy ne csináljak semmit, minthogy a szüleinkkel kelljen több időt töltenie.
Ahogy végignéztem a ruhákon még jobban elbizonytalanodtam. Kell nekem ez egyáltalán? Jézusom.
Anna láthatta, hogy nem nagyon tudok hozzászólni a dologhoz, úgyhogy kiemelt egy darabot és a kezembe nyomta.
A fürdőszobába mentem felhúzni, s közben a tükörben szemeztem magammal. Egy fekete, a combom közepét alig takaró ruháról volt szó, az ujjait pedig csak egy vékony csipke takarta. A puha anyaga teljesen rásimult a testemre, én pedig legszívesebben elsírtam volna magam a látványon. Máson tökéletesen áll, rajtam meg... Ki sem akartam menni onnan. A sokadig szólítás után léptem ki Anna elé, aki tüzetesen végignézett benne. Ez még jobban zavart. Nem akartam, hogy lásson benne akárki. Ezzel együtt a sebeim is láthatóvá váltak, amik talán a legérzékenyebb pontjaim.
- Nem akarok menni - simítottam végig a karomat, miközben folyamatosan a padlót bámultam és vártam, hogy vége legyen. - Vigyen valaki mást, csak ne engem.
- De ő veled szeretne elmenni - mondta, s megérintette a kézfejemet. Összerezzentem, s leültem az ágyra, figyelve arra, hogy semmi ne látszódjon ki a ruhából.
- Félek - suttogtam magam elé és becsuktam a szemeimet, miközben próbáltam visszatartani az épp meginduló sírásomat. Az évek alatt elég nagy rutinom lett ebben.
- Mitől?
- Tőle, az emberektől, a ruhától, már attól, hogy élnem kell és szeptemberben újra vissza kell mennem - fejtettem ki a félelmem igazi okát. Szeptemberig még jó pár hét volt hátra, de már ezen kattogott az agyam.
- Miért félsz Dennistől?
Nyeltem egyet, s próbáltam magamban összefoglalni, miért is. Ez hosszú másodperceket vett igénybe, majd elhalkult hangon megszólaltam.
- Miután hazamegyünk innen úgysem beszélünk többet, és inkább félelemmel próbálom elvonni a figyelmem a kötődésről, amit iránta érzek.
Anna magához ölelt engem, majd nyugtató hangon mondta, hogy nem kell félnem tőle, se senki mástól, és gyönyörű vagyok a ruhában. Eddig az ottlétem során többször dicsértek meg, vagy bókoltak nekem, mint eddig életemben. Persze ez sem az igazságot tükrözte, de jobb volt nem ellenkezni vele.
A normális ruháimat felkaptam, s feszengve próbáltam visszajutni a saját szobánkba anélkül, hogy bárkivel is találkozzak. Ez nem jött be, ugyanis Dennis épp a folyosón kötötte meg a nyakkendőjét, így szembetaláltam magam vele.
Lehajtott fejjel próbáltam elsietni mellette, csak hogy ne lássam a tekintetét, amivel végigbámul engem. Zavartan tűrtem a fülem mögé egy tincset, miközben a ruha alsó részét rángattam le magamra és legszívesebben megszűntem volna létezni. Dennis egy szót sem szólt egész végig. Felnéztem rá, hisz már úgyis tök mindegy volt a helyzet. Szemeivel alulról felfelé vizsgált részletesen, s csak később vettem észre rajta a sötét öltönyét. A fiú és a ruhadarab megalkotta a legcsodálatosabb dolgot, amit valaha láttam. Az öltönyben kifejezetten elegánsnak tűnt, magamban pedig feltettem azt a kérdést, hogy hogyan lehet valami ennyire tökéletes.
- Olyan... gyönyörű vagy.
Nem tudtam mit mondani, csak gyenge hangon dadogtam neki egy köszönömöt. A nyakkendőjére rápillantva láttam, hogy félbehagyta a megkötését, így az csak hanyagul lógott a nyakában. Szívem szerint közelebb mentem volna hozzá, hogy egy csókot nyomjak a nyakára, s a fülébe súgjam, hogy szeretem. De ez még váratott magára.
Újra végigpillantottam Dennisen, majd besiettem a szobába. Nem voltam hozzászokva az alsó rész hosszához, így tényleg nagyon szerencsétlenül járhattam benne.
A fürdőbe sétáltam, hogy ismét felkészülhessek. Enyhe sminket öltöttem fel, ami épphogy látszott. Ez pont elég volt az estére.
Végre kimondhattam, hogy készen vagyok. Hülyén éreztem magam és annak is néztem ki, de már semmi kedvem nem volt több variáláshoz. Tulajdonképpen azt estéhez sem volt túl sok, egyedül Dennis jelenléte vigasztalt.
A kád szélére leülve magamban átgondoltam minden lehetőséget, ami előjöhetett volna az este folyamán. Semmit sem tudtam a helyről azokon a dolgokon kívül, amit Dennis elmondott nekem.  Most az egyszer próbáltam rávenni magam, hogy egyek valamit, hisz nem azért megyek, hogy ismét éheztessem magam. Csak próbálom magam jól érezni.
Kimentem a fürdőből, egyenesen be a szobánkba, ahonnan hangos kopogást hallottam. Beengedtem az illetőt, aki meglepő módon a bátyám volt. Az ott töltött idő alatt szinte teljesen eltűnt a szobájában, néha kiment onnan enni, vagy valami létfontosságú dolgot tenni, és ennyi is volt. Nem tudtam, mit csinálhat ennyi időn keresztül bent, de tulajdonképpen nem is érdekelt.
Ahogy belépett meglátta, hogy készülök valahova, így az alap mondandóját félretéve azonnal rákérdezett, mi van.
- Dennisszel elmegyünk vacsorázni - vallottam be neki, miközben a hajamat igazgattam, s bámultam magam elé.
- Dennisszel? Jézusom... - pillantott a plafon felé. Tudtam, hogy ritka pillanat, ha Alexnek szimpatikus valaki, de reméltem, vele más lesz a heyzet, mert tényleg olyan volt, hogy nem lehet nem szeretni.
Inkább nem válaszoltam, úgyhogy csendben ültünk tovább. Nem sokkal később a nyitott ajtón keresztül Dennist láttam meg, aki bejött hozzánk.
- Indulhatunk? - nézett felém ügyet sem vetve Alexre, miközben kezét tartotta. Rávágtam egy igent, s felálltam, majd óvatosan megfogtam a kezét.  Mikor leértünk Dennis bejelentette, hogy elindultunk, ezután pedig kimentünk a kocsijához. Mosolyogva kinyitotta előttem az ajtót, mire én beültem, mellettem meg ő foglalt helyet. Bedugta, majd elfordította a kulcsot, s elindultunk.
Egész végig az ablak tükröződésében bámultam magamat. Néha felsandítottam Dennisre, ő pedig olyankor egy féloldalas mosollyal ajándékozott meg. Az elegáns hatás az öltönyével kapcsolatban most sem szűnt, viszont az a kisfiús mosoly tökéletesen kiegészítette azt.
Rövid idő után megérkeztünk a már korábban említett étteremhez.
Dennis sietve kiszállt az autóból, miközben én csak utoljára felkészültem. Ez idő alatt a kocsi mellé lépett, arra az oldalra, ahol én ültem. Kinyitotta az ajtót és én felnéztem rá. Ismét félem tartotta a kezét. Kiszálltam, s ujjaimat összekulcsolva az övével bementünk az étteremben. Miközben a fiú elintézte az asztalokat volt időm szemügyre venni a helyet. Felpillantva lelógó lámpák és csillárok díszítették a szürkére mázolt plafont. A fal ugyanilyen színű volt, csupán az volt a különbség, hogy nagy ablakokkal egészítették ki őket, amin tökéletes kilátás nyílt a városra.
Dennis hangjára lettem figyelmes, miközben mondta, merre induljak. Egy ajtó felé mutatott, mire én megindultam abba az irányba. Mögöttem jött ő, kezemet el sem engedve.
Ahogy kiértünk az ajtón egy fedetlen helyhez érkeztünk, felettünk csupán néhány kisebb fa koronája és a csillagos ég volt. Jóval kevesebb asztal volt, mint bent, mi pedig egy utcai lámpához hasonlító világítás mellé ültünk, ahol a gyenge fény miatt csak még hangulatosabb lett a hely.
Leültünk a székékre, nem sokkal később pedig kihozták az ételeket. Egytől egyig mindegyik finom volt, ez pedig haladás nálam. Nem volt olyan, amiből nem ettem volna, a legnagyobb dolog pedig az volt, hogy nem éreztem rosszul magam miatta. Egész este rettenetesen jól éreztem magam és ennél tökéletesebb nem is lehetett volna.
Miután végeztünk az evéssel még ültünk ott egy darabig.
- Olyan gyönyörűek a csillagok - szegeztem tekintetem az ég felé.
- Majdnem annyira, mint te.
Zavartan kuncogni kezdtem, s az üres tányéromat bámultam. Időközönként felpillantottam Dennisre, aki folyamatosan az arcomat fürkészte. Rájöttem, hogy nem kéne folyamatosan játszanom a félős kislányt, úgyhogy erőt vettem magamon, s a szemébe kezdtem nézni.
A fekete hajú fiú kifizette a vacsorát, majd elindultunk sétálni a közeli parkba.
Lassan lépdeltem az kisebb-nagyobb köveken, karom pedig épphogy súroltam Dennisét. Akaratlanul is mosolyognom kellett végig, Dennis pedig meg is jegyezte, hogy mi bajom, miközben leültünk egy padra.
- Csak jól érzem magam veled - vontam meg a vállam, s himbáltam a lábaimat. Dennis is mosolyogni kezdett, majd az egyik kézfejemet simogatva maga felé fordította arcomat és lassan közeledni kezdett felém. Szívem gyorsan kezdett verni és hálát adtam az égnek, hogy semmi hagymásat nem ettünk.
Az ott töltött idő alatt mondhatni gyakorlottabb lettem a csókolózásban, így nem éreztem magam olyan szerencsétlennek, mint a legelső alkalomnál. Egyik kezemmel a nyakánál állapodtam meg, azt kezdtem el cirógatni, mire a fiú belemosolygott a csókba.
- Olyan puhák az ajkaid - döntöttem a homlokomat az övének, s szinte suttogtam..
- Megbabonázol - kacagni kezdtem, miközben ő csak mosolygott maga elé.
- Hazamehetnénk? - kérdeztem rá óvatosan. Bármennyire is élveztem a helyzetet, már náluk szerettem volna lenni.
A fiú felállt, maga után húzva engem is, s a kocsijához siettünk.
Beültünk, majd azonnal benyomta a fűtést, azzal a kijelentéssel, nem akarja, hogy megfázzak, pedig egész elviselhető idő volt.
Bágyadtan néztem felválva az útra és a fiúra. Lassan mentünk a kocsival. Élveztem ezt, hisz nem akartam, hogy vége legyen az álomszerű pillanatnak.
- Dennis - törtem meg az épp beállni készülő csendet.
- Hm?
- Ugye beszélni fogunk azután is, hogy hazamentünk innen? - Reménykedtem ebben a dologban, de eddig nem tudtam tőle megkérdezni.
- Persze. - Megnyugtató mosolyt küldött felém.
- Megígéred? - kérdeztem vissza.
- Megígérem.


Dennis beparkolt, majd kiszálltunk az autóból. Felsiettem a szobába, hogy levehessem a ruhát. A végére észre sem vettem, hogy zavar és egész jól hozzászoktam.  Mégis kellemesebb volt átvenni egy pólót.
Alex kopogott be, mikor Dennis még lent volt.
- Milyen volt? - érdeklődött az ajtónak támaszkodva. Próbáltam összeszedni a gondolataimat és nem napokat mesélni róla.
- Hihetetlen.
- Ettél is valamit, vagy csak...? - mielőtt befejezhette volna a mondatát közbevágtam.
- Elképesztően finom volt minden - mosolyogtam rá. Ritka pillanatok egyike volt ez is. Alex meglepett, de elégedett fejjel bólogatott, majd megjelent Dennis is.
- Oké, azt hiszem megyek - rohant is ki a szobából.
- Mi baja van velem? - kérdezte tőlem Dennis szomorú fejjel, majd befeküdt az ágyba. Csak mosolyogtam rajta, s nem sokkal később felé fordultam.
- Nagyon köszönöm az estét. Jól éreztem magam, de ezt már mondtam.
- Én köszönöm, hogy eljöttél. Hallottam, hogy voltak gondjaid a ruhákkal, úgyhogy... - nevetett - de gyönyörű voltál benne - komolyodott vissza a végére.
Ezt követően befeküdtem mellé, s nemsokára elaludtam.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése