2015. 12. 06.

XI. rész

-  Arabella szemszöge - 

Felé fordulva a szemeimmel pásztázni kezdtem az arcát.  Szigorú tekintettel meredt maga elé, miközben öklével gyűrte a takaró sarkát. Az emelkedő mellkasára pillantva észrevettem a rajta elhelyezkedő fekete rózsákat, amikre eddig nem is figyeltem fel.
- Befejezed azt, amit elkezdtél? - Meglepődve eszméltem fel a kimondott szavaimra.
- Mindennél jobban be szeretném fejezni, de... - hallgatott el hirtelen. Ujjammal a tetoválás vonalait kezdtem újrarajzolni, míg végül elaludtam.
Reggel fura érzéssel sétáltam le a konyhába, ahol már lent volt a bátyám. Tudtam, hogy ez volt számára a legnagyobb csalódás, és legszívesebben letagadna most, de nem tudok mit tenni ellene. Inkább tartottam magam ahhoz, hogy nem szólok hozzá és próbálok megszűnni a közelében.

- Dennis szemszöge - 

Este Arabella öleléséből feleszmélve előhúztam az épp csörgő mobiltelefonomat. A képernyőn a gitárosom neve villogott.
- Hali Ben! - köszöntöttem, miközben felültem az ágyban.
- Hali. Nincs kedved eljönni esetleg most valamikor inni? - kérdezte, mire én kapásból rávágtam, hogy persze. Pár sort beszéltünk még, majd leraktuk.
- Arabella, nem akarsz eljönni velünk egy sztriptízbárba inni? - feküdtem vissza a lány mellé, s ránéztem.
- Kihagynám most.
Felöltöztem, nem sokára pedig megérkezett a taxi, amiben már Ben ült. Én is helyet foglaltam, bemondtuk a címet, s már indultunk is oda. Furán éreztem magam, amiért most először hagytam otthon Arabellát, de mégsem erőltethettem rá a dolgot. Mégiscsak kiment a bokája és nem a legszerencsésebb, ha páran áttaposnak rajta.
Hamarosan megérkeztünk a bárba. Nem ennek volt a legjobb híre Los Angelesben, de ettől eltekinthettünk, hisz egész jó helyről volt szó.
A nagy ajtókon belépve szembe találtuk magunkat az emberekkel, akik szétszórtan, itt-ott különböző társaságokra tagolódva beszélgettek. A fapulthoz sétáltunk, majd leültünk a fekete bárszékekre. Kikértük az italokat, s ott fogyasztottuk el őket. Ezek csak jöttek sorban, bár nálam nagyon nehezen hat az alkohol. Ezt is aputól örököltem.
Végül a hely egészen megtelt az emberekkel. Ben társaságával elsétáltunk a bordó, szakadt kanapé mellett, ami a helyiség közepén állt, átpaszíroztuk magunkat az embereken, majd kimentünk a bár elé. A srác rágyújtott és engem is megkínált. Igazából már tudhatta volna, hogy sosem dohányzok, hisz teljesen értelmetlennek tartom az egészet. Igaz, hogy furán néznek rám, mikor a szüleim mellett sétálok, akik egymás után fogyasztják a szálakat.
Az épületnek dőltem, mikor Ben a hamutálként funkcionált sörös dobozba dobta a csikket. A cigi egy utolsót szisszent, mikor a vízzel félig megtelt dobozba ért.
Egy pórázon vezetett kutya sietett felém, s elkezdett szagolgatni. Nemsokára a gazdája is megérkezett. A földről lassan felnézve megláttam azt a rendőregyenruhás embert, aki valószínűleg az is volt.
- Elnézést - hallottam meg a hangját - megmotozhatnánk?
- Persze - mondtam, mert tudtam, hogy semmit nem találnak nálam.
A tarkómra tettem a kezeimet, s vártam, hogy végezzenek. Nem a legkellemesebb érzés, mikor egy középkorú férfi mindenhol végigtapogat.
A farzsebemnél elidőzött pár percig, majd előhúzott egy zacskót, amiben egy fehér anyag volt.
A szívem kihagyott egy ütemet és azonnal levert a víz. Biztos voltam benne, hogy ez nem az enyém, ezt pedig szóvá is tettem.
- Mindenki ezt mondja - rázta meg a fejét a férfi, én pedig ideges pillantást vetettem Ben felé, aki szintén nem értette a helyzetet.
Egy kisebb csoport állt végül körülöttünk, ami végignézte az egész jelenetet.
Lassan a kocsihoz vezettek és elvették a személyimet, majd megbilincseltek. Szorosan tették rá a kezemre azt, s ahogy hozzáért a hideg fém a csuklómhoz azonnal reménytelennek láttam a helyzetet, mintha a világ vége lenne.
Bennek tátogtam, hogy hívja fel a szüleimet, vagy akárkit, majd be is ültettek az autóba.
Soha nem ültem rendőrautóba és igazából nem is volt tervben ez. A kocsiban beletörődtem mindenbe, abba is, hogy ott fogok megrohadni, akármi, így hát kezdtem leszarni az egészet. Ezt dobta a gép, meg minden.
- Nem élek ilyen szerekkel - nyögtem oda az ajtót becsapó embernek, aki tulajdonképpen egész úton nem is figyelt rám.
Magamban visszaidéztem mindent, amit Ronnie mesélt a börtönről. Jártas volt már ott, mégsem tudtam magam elé képzelni semmit, pedig perceken belül már ott is voltam.
Hátravetett fejjel ültem a kocsiban, néha elengedtem egy hangosabb sóhajt. Olyankor az ember unott tekintettel hátrapillantott rám a visszapillantó tükörből. Miközben az ablakból kinéztem reménykedtem benne, hogy minél hamarabb megérkeznek a szüleim, s már mehetek is haza.
Közben elhatároztam magamban, hogy én leszek a börtön gengsztere. Kigyúrom magam, csináltatok újabb tetoválásokat és írom a börtöndalokat.
Beletörődtem, hogy nem nekem való ez a szerep, úgyhogy le is tettem róla.
Ahogy a rendőrségre értünk már besötétedett. A kocsi megállt a parkolón, majd miután kinyitották a kocsi ajtaját a sötétszürke betonra léptem, majd bementünk.
A vaku éles fénye vakított el, miközben a fényképeket készítették. Korábban elvették az összes kacatomat, ami nálam volt.
Unott arccal bámultam a kamerába, miközben a harmadik kép is elkészült. Ezt követően lerendezték az ujjlenyomataimat, és hivatalosan is rabosítva lettem, az adataim pedig bekerültem a bűnügyi nyilvántartási rendszerbe.
Most jön a szomorú zene ideje.
Beirányítottak egy szinte teljesen üres szobába. A közepén egy fehér asztalt volt, s egymással szemben két szék. Még nyomasztóbbnak tűnt minden.
Leültem, nemsokára pedig egy rendőr foglalt helyet a másik széken.
- Mi az oka a kábítószer fogyasztásnak? - kérdezett bele a férfi azonnal. Legalább jöhetett volna valami nő...
- Soha semmi közöm nem volt a kábítószerekhez. Ilyen téren teljesen tiszta vagyok -  vágtam rá, mire hümmögött egyet és a papírjait nézegette.
- Ma este kilenctől a szórakozóhelyen tartózkodott, a zsebében pedig nagy mennyiségű metamfetamint szagolt ki a kutyánk Komolyan? - mosolyodott el gúnyosan.
- Úgy nézek ki, mint aki minden este betépve rohangál a szórakozóhelyeken, vagy esetleg árulom az anyagot? Jézusom...
Bólogatni kezdett, én pedig hátravetettem a fejemet, s mély levegőt vettem. A kis ablakokon kezdtem kibámulni, ahol tisztán láttam a sötétbe burkolózott eget az itt-ott előbukkanó csillagok társaságában.


- Akar telefonálni? -  tették fel a kérdést, mire én gondolkodás nélkül igent mondtam.
Megmutatták, hol találom a telefont, s már írtam is be a számot.
Pár csörgés után fel is vették, én pedig halkan megszólaltam.
- Szia. Dennis vagyok és van egy kis baj...
- Mondd, hogy Ben nem komolyan mondta - hallottam meg a hangját, ami valamilyen szinten nyugtató volt.
- Mondanám, de hidd el, hogy nem én voltam - tettem a jobb kezem a tarkómra, s a szemeimmel a plafont fürkésztem. - Mindegy. Hozzatok ki, kérlek!
­Anyu még párszor elismételte, hogy hogy lehetek ennyire szerencsétlen, mintha nem lenne elég nyilvánvaló.
- Adnád Arabellát? - váltottam témát.
Hallottam, ahogy szól a lánynak.
 - Dennis - szólalt meg, mire akaratom ellenére is elmosolyodtam.
- Arabella, Jézusom - mondtam becsukott szemekkel, miközben a hajamba túrtam.
- Mi történt? - vallatott.
- Hosszú. Amúgy nem is. Az a lényeg, hogy nem tudom mit mondhatnék, miközben egy férfi minden mozdulatomat figyeli a rendőrségen - pillantottam a mögöttem álldigáló bajszos emberre, aki megforgatta a szemeit.
Semmi reakció nem jött át a telefonon, csak a csend.
- Arabella? - kérdeztem rá, de hiába. - Valami együttérzést várok, ha már anyu nem adja meg azt.
- Sajnállak. Komolyan. De mi történt? És miért vagy ott? - szólalt meg újra, én pedig újra előadtam a sztorit, ami a színtiszta valóságot tükrözte.

Nem vagyok egy válogatós alkat, de az vagyok.
A rabruhával is így voltam, amit adtak rám. Egy narancssárga ingről volt szó és szintén ilyen nadrágról, ami kétszer akkora, mint én. Érthető, hogy férfi létemre teljesen kiakadok, talán még jobban is, mint a feltételezésen, amiben drogot fogyasztottam, vagy esetleg kereskedtem vele.
Miután kipanaszkodtam magam jelezték, hogy máris látogatóm jött.
Egy újabb ismeretlen férfi bevezetett abba a helyiségbe, ahol már több rab volt, aki valamilyen ismerősével, családtagjával beszélt.
Leültem oda, ahol már a szüleim foglaltak helyet. Egy vastag üveg választott el minket egymástól, így telefonon tudtunk beszélni.
Hm, honnan is ismerős a helyzet? 2011? Falling In Reverse?
Kezdhetek énekelni a bíróságon...
- Ez a ruha szörnyű. Narancssárga és dörzsöl - kezdtem el hisztizni, miközben az arcomnál tartottam a telefont. - Szerezzetek ügyvédet! -  váltottam témát hirtelen, hisz ez mégis valamivel fontosabb volt, mint az előző.
Megnyugtattak, hogy lesz ügyvédem, leteszik az óvadékot és nem maradok bent örökre, miközben fürdésnél leejtem a szappant.
Egy nagy sóhajt elengedve kísértek vissza a cellámhoz, ami rövid ideig az "otthonommá" vált.
Miután bementem volt időm szétnézni. A rács fehérre volt festve, rajta itt-ott megkopott a szín. Vele szemben egy emeletes ágy helyezkedett el párnával és takaróval. A falak szintén fehérre voltak mázolva, bár néhány sötét folt beszínezte azt.
Onnan egy asztalszerűség nyúlt ki, körülötte három darab székkel.
Nem sokkal később észrevettem, hogy az ágy sarkában, a vékony, szürke matracon ül egy srác, aki csendben figyel engem.
A tarkómat vakarva közeledtem az ágy felé, miközben félénken odaköszöntem a cellatársamnak. Az a "leszarom az egészet" életstílus elég hamar elillant tőlem.
- Hogy hívnak? - kérdezte mély, rekedtes hangon, én pedig leültem mellé egy tisztes távolságban.
- Dennis Biersack. Téged?
- Jev Black. Miért vagy itt? - Határozott hangnemben beszélt velem végig. Idő közben én is egyre kíváncsibb lettem az ő történetére, de azért titkon reméltem, hogy nem emberölésről van szó.
- Drogot találtak nálam, de ha esetleg valaki odatolná a seggét a felvételekhez kiderülne, hogy nem az enyém - hadartam gesztikulálva, ami roppant idegesítő lehetett Jev számára. - Téged miért zártak be?
- Ott voltam egy verekedésnél, amiben meghalt egy ember. Aki tette konkrétan eltűnt, így muszáj volt engem gyanúsítani mindennel - mormogta, én pedig bólintottam. Félig-meddig elkiabáltam az előző kijelentésemet.
- Az szar lehet - nyugtáztam a dolgot.
- Az is. Ez az egész helyzet az.
Tulajdonképpen teljesen igaza volt Jevnek. Mégis ki örül annak, ha börtönbe kerül? Egy teljesen lehangoló hely az egész, pont úgy, mint a tudat, hogy bent vagy és minden mozdulatodat figyelik, nem mehetsz ki, és még sorolhatnám.
Feltűrtem az ingem ujját, s az ujjaimmal simogatni kezdtem a sebemet, amiről már lekerült a kötés, hisz teljesen feleslegesnek találtam.
- Mi történt? - pillantott a karomra.
- Semmi, csak a barátnőm, aki nem a barátnőm, de lehetne, megvágta. - Homlokráncolással ajándékozott meg, én meg csak legyintettem. Utána elmagyaráztam neki ezt a hősszerelmes státuszomat, illetve beszéltem neki Arabelláról. Részleteztem neki az együtt töltött időket és valószínűleg már az agyára mehettem, de nem számított.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése