2016. 03. 14.

XVIII. rész

        - Megígéred? - Mindig szoros kapcsolat volt közöttünk anyával, és sosem mertem belegondolni, mi lesz, ha elmegy. Reméltem, nem fog megtörténni ez egyhamar, de ez a betegség... csak kikészített.
- Megígérem - ölelt magához, én pedig csak nem akartam őt elengedni. Mikor úgy éreztem, hogy egy időre elég lesz, visszamentem a szobánkba, és csak feküdtem az ágyon, a plafont bámulva. Arabellának feltűnt a hiányom, ezért nemsokára belépett a szobába.
- Bocsánat, amiért otthagytalak - ültem fel, miközben az ágyon eltűnt a körvonalam. Leült mellém, miközben megfogta az egyik kezemet, s elkezdte simogatni a kézfejemet. Reméltem, hogy anya már elmondta neki és nem kell nekem is elmesélnem. Az égvilágon senkinek sem akartam beszélni erről a dologról, attól is rosszul voltam, ha ki kellett mondanom a rák szót, pedig ebben az időszakban elég gyakran előkerült. Maradt csak "az a dolog", hogy megkönnyítsem ezt magamnak is.
Arabella átölelt engem, majd a mellkasomba fúrta arcát. Esetlenül karoltam én is őt, miközben óvatosan simogattam a hátát, s nyomtam egy puszit a fejére. A tincseit arrébb téve felemeltem a fejét, és halványan elmosolyodtam rajta, ahogy az arcát néztem.
Már hosszú időn keresztül ülhettünk így csendben, mikor anya belépett a szobába, mire mindketten felé szegeztük a tekintetünket.
- Ne csináljátok már! Semmi sem történik. Csak a hálátlan testem ellenem fordult, de minden oké lesz. Ne essetek nekem itt depresszióba. Arabella nemsokára hazamegy,  aztán passz mikor látjátok egymást legközelebb. Használjátok ki, fiatalok vagytok ehhez - tárta ki a karjait anya. Ha azt mondja, hogy nem lesz semmi baj, akkor igaza 100%, hogy igaza lesz.
Ezekben a napokban próbáltunk úgy tenni, mintha nem is tudnánk erről. A szüleim is pont így viselkedtek, Gyuriék is, aztán végül mi is. Éltük nyugodtan az életünket, anya néha bejárt az orvosokhoz vizsgálatra. Idő közben elmondtuk Arabella szüleinek is, hogy mi a helyzet velünk. Gyuri azonnal vőül fogadott, így tök könnyen ment az egész, bár felesleges is lett volna aggódni emiatt. Megünnepeltük Alex születésnapját is, amin még egész jól is éreztem magam. Nem volt nagy dolog, átjött a barátnője, meg ittunk egy kicsit, de jó volt elfelejteni a rákot.
Viszont egyre vészesen közeledett egy nap, amit szintén nem akartam. Augusztus közepe körül Arabelláék újra elővették a repjegyeket, de most az úti cél Magyarország volt.
A repülőtéren el sem akartam engedi a lányt egész végig. A karjaimmal szorítottam őt magamhoz, miközben apró csókokat lehelt a számra.
- Nagyon vigyázz magadra, angyalom - simítottam meg az arcát, majd rámosolyogtam.
- Szeretlek Dennis - csókolt meg újra, én pedig megfogtam a derekát.
- Én is szeretlek. Mindennél jobban. - Egy hang jelzett, hogy indulniuk kell. Utoljára magamhoz öleltem, s mikor elváltunk egymástól, integetni kezdtem nekik. - Jó utat!

Ezután pedig felszálltak a gépre.

1 megjegyzés: