2016. 05. 10.

XXIV. rész

- Arabella szemszöge - 

December volt, karácsony, azzal a férfival, akivel már tizennyolc évesen is el tudtam képzelni az egész életemet.
Dennis nemigen tapasztalt még akkora hóesést, ami azon a télen volt. Évek óta alig esett valami, most viszont eljött az igazán fehér karácsony.
Teljesen meg voltam lőve, hogy mit is tudnék adni neki karácsonyi ajándékként. Mindent megkapott vagy szerzett amit szeretett volna, nekem pedig semmit sem hagyott, úgyhogy erősen gondolkoznom kellett. Végül maradtam egy rajznál, ami kettőnkről készült. Ezzel talán nem lövök mellé. Órák után sikerült befejeznem a képet, majd fáradtan ledőltem Dennis mellé, aki egy könyvet olvasott. A borítójára pillantva forgattam a fejeimet, mire ő is rám nézett. A lámpa fénye aranyra festette sötét haját, a szemében magamat láttam. Ajkai mosolyra húzódtak, miközben letette a könyvet, s az ujjait az állam alá vezette. Óvatosan felemelte a fejemet, kényszerítve arra, hogy a szemébe nézzek, engem pedig kirázott a hideg. Kár lett volna a hőmérsékletre fogni. Miatta történt.
- Angyalom - húzott az ölébe, miközben fejét a vállamba fúrta. Hátradőltem, testünk teljesen összesimult.
- Építünk hóembert? - vigyorogtam felé fordulva.
- Persze - nevette el magát -, menjünk - nyomott egy csókot a vállamra, majd felállt.
Mindketten felöltözködtünk, majd kimentünk az udvarra, ahol vastagon állt a fehér hó. Az utak össze voltak járkálva, néha jött egy hókotró, hogy eltüntesse a havat onnan, de az folyamatosan esett, újabb és újabb rétegeket hagyva. Dennis meglehetősen édesen nézett ki ott a sapkájában, mosolyogva figyeltem, ahogy barátkozik a hóval. Olyan fejet vágott, mintha életében először látott volna ilyet.
Aztán elkezdtük építeni a hóemberünket. Percenként rohangáltam be a házba, hogy kihozzam neki a sálat meg a különböző dolgokat, Dennis addig elkészítette az alapokat. Ezután pedig együtt csináltuk a többi részét, végül pedig egy egész nagy hóembert kaptunk, amit tisztességes módon, közösen elneveztünk Bélának, és a gyerekünkké fogadtuk.
Utána elkezdtük dobálni egymást hógolyóval, mert ez is elmaradhatatlan dolog télen. Nevetve vágtuk egymáshoz a havat, de minden más kapott belőle, ez pedig azt bizonyítja, hogy tökéletesen célzunk.
Eddig mindig örültem a télnek, de csak azért, mert végre volt valami oka annak, hogy a szobámban maradhassak, és nem kellett emberek közé mennem. Ez a tél viszont már volt. Dennisszel szinte egész végig kint voltunk, nevettünk, sétálgattunk, vagy csak elütöttük az időt.
Átázva mentünk be a házba, már az előszobában levéve a legtöbb ruhát, csak hogy ne legyen vizes bent. Vettünk egy forró fürdőt, majd készültünk az ajándékozásra, ami lassan el is jött.
A karácsonyfa köré gyűltünk mindannyian. Dennis szülei, a mi szüleink, a testvérem a barátnőjével, Bogival, akit nemrég mutatott be nekünk, és persze mi. Mosolyogva körbeadtam mindenkinek az ajándékokat, majd Dennishez fordultam a becsomagolt rajzzal. Mosollyal az arcán elvette tőlem, s azonnal ki is bontotta. Néztem őt, miközben az ajándékát bámulja és egyre csak vigyorog.
- Annyira gyönyörű. Köszönöm, angyalom - csókolt meg, majd folytatta. - A te ajándékod fent van.
Megfogta a kezem, majd elindult velem fel. Nagyon nagyon reméltem, hogy nem valami szexjátékkal fog beállítani, mert belőle még azt is kinéztem volna. Ahogy a szobámba értünk megláttam, hogy egy kicsi, fehér, szőrös valami fekszik az ágyamon. Dennis mutatta, hogy menjek előre, én pedig közelebb sétáltam. Csak egészen közelről jöttem rá, hogy egy kiscica alszik az ágyamon elterülve. Izgatottan néztem felváltva Dennisre és a macskára, a fiú pedig  csak mosolygott. Mindig is szerettem volna egy cicát, most pedig úgy néz ki, megkaptam. Odarohantam hozzá, és magamhoz öleltem Dennist, miközben folyamatosan mondogattam neki, hogy mennyire köszönöm. Aztán inkább leültem a cicához és elkezdtem simogatni a puha szőrét.
- Kislány - ült le mellém Dennis is, s elkezdte nézni, ahogy játszok vele.
Aztán pár nap múlva meg is lett az eredménye annak, hogy ennyire átáztunk kint. Mindketten a szobámban feküdtünk, és tulajdonképpen a halálunkon voltunk. A cica elviselte mindkettőnk halálhörgését, ami konkrétan percenként tört fel belőlünk, felváltva. Borzalmasan égett a torkom minden nyelésnél, a fejem majd' leszakadt, megszólalni sem bírtam, a szemeim pedig be voltak dagadva. Dennis is hasonlóképpen lehetett, ahogy láttam rajta. A szüleink is jóval gyakrabban néztek be hozzánk, mindig más-más gyógyszerrel, amit ha akartunk, ha nem, le kellett nyelnünk, csak hogy megnyugodjanak.
A legreménytelenebb az volt az egészben, mikor beküldték hozzánk Gyurit, hogy felvidítson minket, és órákon keresztül kellett hallgatnunk, ahogy a szóvicceit mondja.
Életem leghosszabb, legkegyetlenebb napja volt ez.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése