2016. 06. 26.

XXVII. rész

2 évvel később

Anya állapota egyre rosszabb lett. A rák szétterjedt az egész tüdejére, a kemoterápia miatt kihullott az összes haja, olyan gyenge lett, hogy nem bírt megállni a saját lábain. Rengeteget fogyott, szinte már csak csont és bőr volt. Végigköhögte az éjszakákat, már hallgatni is fájdalmas volt. 2 év alatt teljesen leépült, én pedig semmit sem tudtam tenni ellene. Az orvosok semmi jót nem jósoltak a jövőre nézve, mindig azt mondták, hogy csoda, ha a másnapot megéli. Apával mindig félve mentünk be a kórházba, remegve sétáltunk be a kórtermébe, rettegtünk, hogy nem találunk ott senkit. Eluralkodott rajtam a szomorúság, ami egyetlen pillanatban sem szűnt meg, beárnyékolta az összes napomat, s kezdtem úgy érezni, nem találok ki belőle. Arabella sem segített rajta, bármennyire is akartunk mindketten. Az meg még rátett egy lapáttal, hogy a legrosszabb napokban vissza kellett mennie Magyarországra a családjához.
A tudat volt a legrosszabb, hogy nem segíthetek neki, nem lehetek a helyében, s csak nézni tudom a szenvedését minden áldott nap. Anya mindennél fontosabb volt nekem, nem készültem fel arra, hogy ilyen korán el kell engednem. Pedig muszáj volt.
Apával ugyanúgy mentünk abba a kórházba, amit naponta meglátogattunk. Láttam rajta, hogy nagyon ideges, mint mindig. Egyszerre léptünk be a fehér folyosóra, a nővérek unottan pillantottak fel ránk. Ennyi idő alatt már hozzánk szoktak, mindig elmondták, mi volt anyával ameddig nem voltunk ott. Semmi újat nem mondtak most, csak annyit, hogy nem sok van hátra. Apa nem reagált erre semmit. A megfáradt arcán nem jelent meg semmi érzelem, csak nyelt egyet, én pedig megszorítottam a karját, ezzel azt jelezve, hogy induljunk.

Ahogy beléptünk egyből meghallottam azt az éles, sípoló hangot, amit nem akartam elhinni. Az épp ügyeletes orvos túrt ki minket az ajtóból, s ráadásul még ki is zárt minket. Egyre több orvos, nővér jelent meg bent, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Reménykedve néztem az apámra, aki a falnak támaszkodva tartotta meg magát, miközben folyamatosan maga elé nézett. Teltek a percek, mire egy férfi lépett ki a teremből. A szavai ma is visszhangzanak a fejemben.
- Nagyon sajnáljuk, Mr. Biersack. A feleségét nem tudtuk megmenteni.
Hirtelen megremegett alattam a föld. Amikor azt mondták, hogy a gyásznak öt fázisa van, hazudtak. Én egyszerre éreztem az összeset.
Az egész testem remegni kezdett ettől a mondattól, semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy anya nincs többé, itt hagyott minket, most már fent van. A szemeimet könnyek kezdték mardosni, amik egymás után törtek fel belőle, s lassan végigfolytak az arcomon, majd a padlón kötöttek ki. Fél szemmel pillantottam apára. Óvatosan ült le egy fehér székre, arcát tenyerébe temette, majd előtört a reménytelen zokogása, ami betöltötte az eddig csendes folyosót. Úgy éreztem, hogy a szívem nem csak kettészakad, hanem szabályosan darabjaira törik, majd élettelenül hullik a földre. Közrejátszott az is, hogy ilyen állapotban kellett látnom apát. Utáltam így látni a hősömet.
Apa vett egy nagy levegőt, felállt, majd magához ölelt engem.
- Semmi baj, kisfiam. Anya most már jól van.
- Tegnap azt mondta, hogy holnap találkozunk. Hol van anya? - Apa erre csak végigsimított a hátamon, mire én csak jobban sírni kezdtem.
- Menjünk haza, jó? - kezdte el figyelni az arcomat, én pedig csak bólintani tudtam.
Életkedv nélkül vágódtam be az autóba, apa mellé. Az övemet hanyagul csatoltam be, apu ennyit sem csinált. Remegő kezeivel beindította a kocsit, majd elindultunk haza.
Az otthonom már nem volt olyan, mint régen. Nem hallottam anya nevetését, a hisztijeit, sőt a rossz vicceit sem, amivel bearanyozta a napjaimat. Semmi sem volt ugyanolyan, mint ezelőtt. Nem éreztem azt, hogy ez az otthonom.
Apa egyből felment a szobájukba, s le se jött egész nap. Bezárkózott az emlékeivel egyedül, s úgy éreztem, jobb, ha egyedül hagyom egy kis időre. Én addig a nappaliban bámultam folyamatosan a családról készült képeket. Elővettem azt a régi fényképalbumot, ami tele volt korábbi fotókkal, közben csendben zokogtam a történtek miatt.
Este bekopogtam apához. Reméltem, hogy nincs olyan rossz állapotban, mint eddig. Hosszú idő után sem kaptam választ, úgyhogy egyszerűen benyitottam, s szemeimmel azonnal keresni kezdtem őt. Az erkélyre kilépve meg is találtam, jó pár ital társaságában. A korláton támaszkodott, egyik kezében egy kiürült üveg volt, amit hanyag mozdulattal ejtett le az udvarra. Hangosan apró darabokra tört.
- Sok lesz ez - szólaltam meg halkan, miközben a többire pillantottam.
- Nem érdekel - vágta rá azonnal. Erre még egyet elvett, kibontotta, s nagyokat kezdett kortyolni belőle.
- Remélem tudod, hogy ettől nem lesz jobb. Nem jön vissza anya, nem múlik el a betegsége, semmi sem lesz rendben. Az alkohollal becsaphatod magad egy ideig, de aztán elmúlik a hatása, és újra visszatérsz ebbe a szarba, amiben most vagy.
Apa lassan hátrafordult. Azt hittem, rossz ötlet volt ezt mondani neki, de aztán letette az üveget, lassan közeledett felém, majd megölelt. A könnyei áztatták a pólómat, miközben próbáltam nyugtatni őt.
- Nemsokára elköltöztök Arabellával, én meg egyedül leszek. Nem akarom. Nekem csak ő maradt volna - kezdte el mondani, mire közbevágtam.
- Nekem te vagy a hősöm. Mindig felnéztem rád, mindig olyan akartam lenni, mint te, és ne felejtsd el, hogy mindig itt leszünk neked, bármi van.
Apa csak ölelt engem, így álltunk az éjszakában. Mikor már összeszedte magát visszadőlt a korlátra és ismét rágyújtott. Csendben méregettem a kezében tartott Marlboro dobozát, majd végül kértem belőle egy szálat. Felhúzott szemöldökkel pillantott fel rám, én pedig  kérdőn néztem tovább.
- Ez nem használ semmit, Dennis. Tök felesleges ezt csinálnod - fújta ki a fehér füstöt, ami lassan eltűnt a levegőben.
- Te is ugyanezt csinálod - vágtam vissza erre, apa pedig a fejét csóválva tartotta felém a dobozt a gyújtóval együtt.
Rágyújtottam, s egy nagyot szívtam a cigarettából. A füst végigjárta a tüdőmet, közben csak anyára tudtam gondolni. Valamiért eközben újra közel éreztem magamhoz anyut, úgyhogy nem volt meglepő, ha újabb és újabb dobozok kerültek elő a zsebeimből nap mint nap. Mégis, mikor feleszméltem, hogy tulajdonképpen emiatt halt meg, elment a kedvem mindentől.
- Beszéltél már Arabellával? - törte meg apa a gondolatmenetemet.
- Még nem - ráztam a fejem, közben pedig elkezdtem gondolkozni azon, hogyan adom elő neki ezt.
- Megpróbálok aludni - nyomta el apa a csikket. - Vigyázz magadra. Szeretlek - lépett be az ajtón, s már le is dőlt az ágyba.
- Én is szeretlek apa - mondtam a levegőbe, majd én is elszívtam a cigarettát és átmentem a saját szobámba.
Ahogy a fotókat néztem, sorra feltörtek a sajgó emlékképek anyával kapcsolatban, remegve ültem le az ágyamra, s gyenge mozdulattal nyitottam fel a laptopomat. Láttam, hogy Arabella elérhető, úgyhogy felhívtam, ő pedig néhány hangos csörgés után fel is vette.
- Szia - köszöntem először halkan. Próbáltam visszafogni magam, nem sírni.
- Szia - mosolyodott el halványan.
- Ne haragudj, amiért nem hívtalak, csak...
- Minden rendben van?
- Semmi sincs rendben - hajtottam le a fejem, s próbáltam abbahagyni a folyamatos könnyezést. - Anya már jól van, de...
Újra felpillantottam a képernyőre. Arabella a szája elé kapta a kezeit és elkezdett sírni. Csendesen nyugtattam őt, de csak azon volt, hogy a legkorábbi géppel visszarepül Amerikába, hiába próbáltam lebeszélni róla. Még váltottunk pár szót egymással, majd elköszöntünk, én pedig újra magamra maradtam. Lefeküdtem az ágyamra, de lassan apró léptekre lettem figyelmes. Lassan újra felültem, s körülnéztem a jól ismert szobámban. Megijedtem attól, amit láttam.
Anya állt ott, kedvesen mosolygott felém, s mondta, hogy ne féljek. Azonnal levert a víz, s talán hátráltam is egy kicsit az ágyon, mire ő közelebb sétált hozzám, s megsimította az arcomat. Izgatottan figyeltem az arcát, a szívem gyorsan vert, mégis valamennyire megnyugodtam, mikor hozzám ért. Gyorsan öleltem magamhoz zokogva, nem érdekelt, mi is ez, csak az számított, hogy anya ott volt velem abban a pillanatban.
- Kisfiam - emelte fel a fejemet, s letörölt pár könnycseppet. - Utálom látni, ahogy sírsz. Mosolyogj! - ölelt tovább.
- Nagyon hiányzol. És nem tudtam elmondani elégszer, hogy mennyire szeretlek téged, és mennyire fontos vagy nekem. Bocsáss meg mindenért, amit valaha tettem, ha esetleg rossz fiú voltam, vagy megbántottalak valamikor. Csak vissza akarlak kapni. Nekem még szükségem van rád, anya. Ott kell lenned az esküvőnkön, találkoznod kell az unokáiddal, aztán apával együtt kell megöregednetek.
Anya csak a hátamat simogatva hallgatott, majd mikor befejeztem, újra megszólalt.
- Nagyon büszke vagyok rád, Dennis. Mindig is az voltam, akármit csináltál. Hidd el, legszívesebben én is itt lennék veletek, de tudod, most valamiért el kellett mennem. A sors egy ribanc. De nézzük a jó oldalát, legalább normálisan tudok levegőt venni. És jegyezd meg, mindent látni fogok. Látom az esküvőtöket, a gyerekeket, és minden nap itt leszek veletek, úgyhogy nagyon nem szeretném, hogy sírjatok emiatt. Használd ki a napjaidat, mert sosem tudhatod, melyik lesz az utolsó. Mindig lesz legalább egy olyan dolog, ami teszteli a tűrőképességed. Csak vegyél egy nagy levegőt, és légy túl rajta. Legyél rengeteget Arabellával, mert tényleg nagyon szerencsés vagy vele. Apa most kicsit magába fordult, viszont ha látja a ti boldogságotokat, akkor ő is jól lesz. Te vagy neki a legfontosabb - mosolygott folyamatosan.
Abban a pillanatban úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb, amiért ilyen családom van.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése